1. fejezet

Már második napja esett az eső megállás nélkül, ezzel sötét esőfüggönyt borítva az egész vidékre. Ilyenkor senki se kívánkozik ki a meleg kandalló mellől, így persze én se. Ennek ellenére mégis ki kellett mozduljak otthonról. Holnapután lesz a nővérem esküvője, és nekem már holnap ott kell lennem, hogy segítsek elvégezni az utolsó simításokat. Mivel kilométerekre lakom a várostól, ahol nővérem él, muszáj volt még ma elindulnom.
Nagyokat dörgött és villámlott. Mindig is utáltam ilyen nagy viharokban vezetni, azonban most ez elkerülhetetlen volt. Alapjáraton vezetni se szerettem, de manapság akinek nincsen autója, nem jut ki egy eldugott kis falucskából.

A fűtést magasabbra tekertem, de még így is folyton a hideg rázott. Olyan érzésem volt mióta betértem ebbe a faluba, mintha valaki figyelne. Próbáltam nem különösebben foglakozni vele, amúgy is nagyon félős vagyok. Ez az érzés azonban csak nem akart abba maradni, így teljesen belefészkelte magát az agyamba az a gondolat, hogy valaki tényleg figyel, mostanában egyébként is egyre furcsábban érzem magam, ha egyedül vagyok. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de mintha valaki tényleg figyelné minden lépésem, minden mozdulatom. Akaratlanul is kirázott a hideg, megint. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, biztos nincs-e ott senki. Szerencsére nem volt. Gondolataim próbáltam elterelni erről a faluról szóló pletykákról, miszerint van itt egy ház, ami el van átkozva, és aki oda belép, soha nem tér vissza. Soha nem hittem az ilyen dolgoknak, de most, ahogy itt vagyok, mégis félek, főleg hogy késő este van már. Habár tudtam, hogy úgyse fogok oda betévedni, mégse tudtam kiverni fejemből. Egyre csak azon járt az agyam, hogy vajon melyik ház lehet az. Még az utat se lehetet látni, nemhogy azt a házat! A kocsi fényszórói is hasztalanul világítottak, csak a villámok fénye tudta megvilágítani az utat pár másodpercre. Az ablaktörlő hangján, illetve a dörgéseken kívül teljes csend uralkodott mind a kocsin, mind a falun. Egyre jobban hatalmába kerített a félelem. Ösztönösen pillantottam a visszapillantó tükörbe, amiben egy fiút pillantottam meg a középső ülésen. Ijedten néztem hátra, de már nem volt ott. Egyre jobban kezdett elegem lenni ebből az egész estéből. A furcsa érzésem csak egyre jobban nőtt és megállás nélkül azon a fiún kattogott az agyam. Vettem egy mély levegőt, amit szépen lassan ki is fújtam, csakhogy megnyugodjak. Hát mit ne mondjak, nagyon nem sikerült.
Lassan haladtam a kihalt főúton. Próbáltam csak a vezetésre koncentrálni, de nem sikerült. Minden másodpercben a visszapillantó tükörbe bámultam. Már kezdtem megnyugodni, hogy csak képzelődtem (mostanában egyre gyakrabban), megint megláttam azt a fiút a tükörben, de mire hátra fordultam már el is tűnt.
- Mi a? – csodálkoztam, majd tekintetem újra az útra helyeztem, amikor egy alakot láttam meg az út közepén. Biztos voltam benne, hogy eddig nem állt itt senki, még az utcákon se járt senki, de akkor ő hogy került ide? Nem értettem, ő viszont nem mozdult sehova, csak állt egy helyben és engem nézett. Ahogy autóm lámpája rávilágított, tökéletesen lehetett látni arcát. Ahogy megláttam, még a vér is megfagyott bennem: az a fiú volt, akit a kocsimban láttam! Valamit tátogott, de nem tudtam leolvasni szájáról, majd vészjóslóan elmosolyodott. Hirtelen a kormányt balra rántottam, nehogy elüssem. A kocsi hatalmasat zökkent, majd átcsúszott a padkán, bele az árokba. Fejem bevertem a kormányba, majd elsötétült minden.

Bevezető

"Magam vagyok, tökéletesen magam, és tudom, ezentúl magam is leszek ezek között a falak között, melyek figyelték életünk gyötrelmeit, félelmeit, kudarcait, eredményeit, felszabadult boldogságát, kitörő nevetését, azt a mitológiai szerelmet, amelyben voltunk egymás szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapuló vágyú szeretői - a halálon túl is folytatódó, az enyészet törvényeit lebíró, múlhatatlan pillanat színterét."

Szabó Magda