15. fejezet

Baekhyun pov.

- Kai! – ragadtam meg az említett személy karját. – Megtaláltad? – kérdeztem óvatosan. Láttam rajta, hogy valami baja van, és nem akartam kihúzni nála a gyufát.
Idegesen prüszkölt egyet, majd megszólalt.
- Igen, de bár ne tettem volna! Meg kell találnunk Chent, most – jelentette ki már egy fokkal nyugodtabb hangnemben. – Te keresd meg Luhant, én meg keresem Chanyeolt, és ott találkozunk fél óra múlva, rendben? – kérdezte, mire bólintottam és rögtön útnak indultam. Nem volt túl sok ötletem, hogy hol is találhatnám meg Luhant, és teljesen lehetetlen volt fél óra alatt az egész házat felkutatni.
Először bementem a szobájába, hátha ott van, de nem volt, ezért mentem is tovább. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem az én képességem a gondolatolvasás. Az alapján milyen könnyen megtalálhatnám! De mivel az élet nem ilyen egyszerű, nekem csak az maradt, hogy egyesével leellenőrizzek minden apró zugot.
Mikor már vagy a tízedik szobából jöttem ki nélküle, muszáj volt megállnom és gondolkodnom. Éppen bújócskázok Luhannal. Az ő helyében hova is mennék, ha magányra vágynék? Lemerném fogadni, hogy abban a szobában nincs, de akkor hol is szokott lenni? Hirtelen eszembe jutott a kedvenc időtöltése: olvasás. Remélhetőleg a könyvtárban van és éppen a már amúgy is agyon olvasott könyvét forgatja. Nagy léptekkel haladtam a hosszú folyosón, ahol nem sokára jobbra fordultam. Baloldal felől volt a keresett helyiség, így gyorsan be is tértem oda. Körbenéztem, de sehol nem láttam. Már épp mentem volna ki, amikor egy eldugott sarokban megpillantottam.
- Luhan! – kiáltottam oda neki, mire rám kapta a fejét. – Dolgunk van, gyere – mondtam. Luhan pár pillanatig még engem bámult, majd felállt és rögtön el is indultunk. Tudtam, hogy nincs szükség több magyarázatra, úgyis tud olvasni a gondolataimban, ha annyira érdekli, majd megkeresi ott a választ. Szélsebesen szeltük a sarkokat, majd mivel nem láttunk senkit a közelben, kinyitottuk a titkos szoba ajtaját, majd beléptünk. A másik két fiú már ott volt, csak ránk vártak.
- Szóval, mi van Sorával? – kérdeztem, miközben leültünk mi is.
- Elhitt mindent, amit Chen mondott neki – sóhajtotta Kai.
- Az nem jó.
- Hát nem.
- Szóval – csapta össze kezeit Chanyeol -. most úgy állunk, hogy Sora azt hiszi, mi vagyunk a rosszak, és Chenék a jók, miközben pont fordítva van, igaz? – Bólintottunk. – Akkor most mit tehetnénk érte? Mindenképp meg kell védenünk, de hogy, amikor sehova se jönne el velünk, mert megtévesztették?
- Na látod, ez egy jó kérdés – csóválta Kai a fejét. – Ha kell, erőszakot is alkalmaznunk kell, ha ellenkezik. Mást nem csinálhatunk.
- Valóban – feleltem. – És akkor most mi lesz Chennel? Megkeressük és megtámadjuk? Nem hagyhatjuk, hogy tovább terjessze a hazugságait…
- Lehet tényleg ez lenne a legjobb – sóhajtott Kai.
- Valahogy annyira rossz érzés tölt el attól a gondolattól, hogy meg kell támadnunk a testvéreinket, barátainkat – csóválta a fejét Luhan.
- Haver! – szólította meg Chanyeol Luhant, majd két kezét a vállaira helyezte és maga felé fordította. – Megígértük, hogy megvédjük, kerüljön bármibe, de te is tudod ezt nagyon jól! Te is szerelmes voltál belé! Most nem szabad meghátrálnunk, különben tényleg elveszik minden! Minden, amiért eddig fáradoztunk és küzdöttünk…
- Jó, értettem – felelte Luhan sértetten. Megtudom érteni Luhant, nekem is rosszul esik, hogy bántani kell őket, de ők választották maguknak ezt sorsot. Nem hallgattak rám, amikor megpróbáltam meggyőzni őket arról, hogy helytelenül cselekszenek, de ők vakon mentek a gróf után. Ostobák voltak mind…
- Akkor – állt fel Kai -, megyünk és megtámadjuk Chenéket.
- Igen – álltunk fel mi is.
- Terv van? – kérdeztem. Nem szerettem volna veszíteni, és terv nélkül biztos, hogy nem győzhetünk.
- Van, természetesen – bólintott Kai. – Szóval, napkeltéig várunk. Aztán megkeressük őket és megtámadjuk őket. Ennyi – vont vállat. Nem volt a legkidolgozottabb terv, de egyelőre ez is megfelelt. Jó ötlet napkeltéig várni, nekem ez eszembe se jutott volna, hogy akkor kéne támadni, amikor sebezhetőek vagyunk és meg tudunk halni. Elég hozzá egy szúrás a szívbe, vagy ha a torkunkat vágják el, esetleg megfojtanak.
- Tegyünk egy ígéretet – szólalt meg hirtelen Luhan.
- Miféle ígéretet? – kérdeztem.
- Történjék bármi is a harcban köztünk, nem fogjuk cserbenhagyni a másikat. Ha kell, akkor együtt halunk meg vagy bukunk el. Együtt kezdtünk bele ebbe a lehetetlen vállalkozásba és együtt is fogjuk befejezni. Megígéritek?
- Meg – feleltük egyszerre.

Napkeltekor újra találkoztunk abban a szobában, és elindultunk megkeresni őket. Luhan segítségével persze ez könnyen megvolt. Valahogy egyik fél sem lepődött meg, hogy együtt voltunk, bár a másik oldalról hiányzott Kris, de valahogy nem bántam, hogy ő nincs itt.
- Minek köszönhetjük látogatásotokat? – kérdezte Chen játszott meglepettséggel.
- Tudod jól, Chen – válaszolta Kai kimért és nyugodt hangon.
- Nem szeretnénk harcot – felelte Chanyeol.
- Ugyan akkor miért jöttetek?
- Megbeszéli a dolgokat.
- Nekünk nincs mit megbeszélnünk – csóválta a fejét Chen.
- Így igaz – helyeseltem. – Ha akkor nem tudtuk őket meggyőzni, akkor most se fog menni. Lehetetlenség őket jó útra téríteni.
- Mi vagyunk a jó úton, nem ti. Titeket kéne felvilágosítani, nem minket! – hitetlenkedett Chen. Több nem is kellett, Kai rögtön a nyakának ugrott. Ezzel elkezdődött a harc. Én D.O.-nak támadtam, míg Luhan Taonak, Chanyeol Laynek, Kai meg Chennel viaskodott. Tudtam, hogy nem nyerhetünk, mert Lay gyógyítani tud, ezzel nekik lehetne fölényük, de velünk volt Luhan, aki ki tudta olvasni a gondolataikból, hogy mit akarnak csinálni.
D.O. többször le akart fogni az ereje segítségével, de nem sikerült. Nem akartam még használni az erőm, habár akkor a győzelmünk biztos lett volna, ezért inkább csak ütöttem ott, ahol értem. Sajnos D.O. erősebbnek bizonyult nálam. Hiába sebeztem meg ott, ahol tudtam, a torkát nem tudtam elérni. Mindig kitért az ütéseim elől és aztán egy sokkal erősebbel megtántorított. A szám felszakadt, az orrom vérzett, de nem érdekelt. Újra megpróbáltam halálos csapást mérni rá, de elkapta a karom, majd annál fogva a földhöz vágott. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a karomba. Eltört. D.O. már újra támadt volna, de ebben a pillanatban Chen neki repült, így mindketten a falnak estek. Kai odasietett hozzám, felsegített és folytattuk tovább a harcot, bár nekem sokkal nehezebben ment így, mint előtte, de nem akartam, hogy a többiek megtudják, hogy mi történt, ezért úgy tettem, mintha semmi baj nem lenne.
D.O. kemény ellenfél volt, ezért sajnáltam, hogy ő is a rossz oldalon van. Ahogy így végignéztem mindenkin, elöntött a szomorúság. Olyan sokáig jól megvoltunk és minden rendben volt. Akkor el se tudtam volna képzelni, hogy ez lesz belőle. Egy lány miatt egymás életére törünk. Szörnyű érzés volt a testvéreimet bántani, de megígértem, hogy nem adom fel, és ez így is lesz.
Már vagy egy órája harcolhattunk, de még nem volt végkimenetel. Mindannyian fáradtak voltunk és arcunkat vér lepte. Éppen valamiféle szünetet tarthattunk, mert mindnyájan egymással szemben álltunk és farkas szemet néztünk. A levegő csak úgy vibrált közöttünk és a feszültség kézzel fogható volt. Majdnem megint egymásnak estünk, amikor Luhan idegesen körbenézett.
- Baj van – suttogta. Mindenki rákapta a tekintetét, még Chenék is. – Kris – mondta halkan. Többet nem is kellett mondania, rögtön tudtuk, hogy mi van. Kris Sorára támadt…
- Fenébe – mondta idegesen Kai. Senki nem mozdult Luhan híre hallatán, pedig kellett volna. Sora mindkét félnek nélkülözhetetlen, de ezt a csatát senki nem akarta félbeszakítani. Tudtam, hogy mit kell tennem, ami még hasznos is lehet.
- Ti menjetek! Majd én itt maradok – feleltem.
- Nem hagyunk itt! – válaszolta Chanyeol.
- Megígértük! – mondta Luhan is.
- De az most nem számít. Mennetek kell! – erősködtem tovább.
- Nélküled biztosan nem – szállt be Kai is.
- Gondolkozzatok! Ha most hagyjuk, hogy Kris megölje, akkor felesleges volt minden, amit eddig csináltunk. Egyébként is, én vagyok az egyetlen, aki itt maradhat most. Luhan és Kai, ti szerelmesek vagytok belé, nektek feltétlenül mennetek kell. Chanyeol, te pedig szinte a legjobb barátja voltál, épp ezért nem hagyhatod őt cserben. Én viszont semmije nem voltam. A kapcsolatunk se volt olyan mély, ezért kell nektek menni, de siessetek! – hadartam el gyorsan. Láttam, hogy tétováznak, de végül bólintottak, majd már el is tűntek. Kicsit megkönnyebbültem, hogy hallgattak rám. Ha most itt meg is halok, akkor is egy nemes cél érdekében volt, ezért egyáltalán nem bánom, hogy itt kell maradnom.
Tudtam, hogy Chenék is utánuk akarnak majd menni, de én ezt nem engedhettem. Ha ők érnek oda előbb, akkor biztos, hogy vesztettünk. Most jött el az ideje, hogy használjam az erőm. Erről még senki nem tudott, csak nem rég fejlesztettem ki. Csettintettem egyet, majd nagy fény támadt, és ők megvakultak, ideiglenesen. Szerencsére még épp időben, mert már készültek ők is elmenni. Ez volt az egyetlen esélyem. D.O.-val kezdtem, mert vele még ott volt a befejezetlen harcunk, illetve lemertem volna fogadni, hogy ő tartja fogva Xiu Min-t, ezért ha őt megölöm, ő is kiszabadulna.
Pár pillanat alatt előtte teremtem, és megragadtam a torkát. Nem volt nálam semmilyen fegyver, ezért meg akartam fojtani.
- Bocsáss meg – suttogtam, majd jó erősen megszorítottam a nyakát. D.O.-nak elakadt a lélegzete. Már csak egy kicsi kellett, hogy meghaljon. Szemeim leszorítottam, nem bírtam nézni, ahogy teljesen lesápad, majd kileheli a lelkét. Nagyon sajnáltam, hogy ezt kell tennem. Soha nem fogok tudni megbocsátani magamnak ezért. Éreztem, hogy D.O. teste kezd elernyedni, ebből tudtam, hogy mindjárt elengedhetem, de hirtelen belém csapott egy villám. D.O.-t elengedtem, aki kapkodva kezdte venni a levegőt. A testem összerándult, ahogy az áram végig futott rajta a fejem búbjától a kisujjamig. Azt se tudtam, hogy most mi történik, elvesztettem az önuralmam, és megszűnt a vakság. A földre zuhantam, és fejem előrehajlott. Tekintetem a földre szegeztem, de nem láttam azt. Érzékszerveim eltompultak, és azt hittem, hogy most rögtön meghalok, habár tudtam, hogy Chennek esze ágában sem volt még megölni, elvégre mindannyian kellünk a végső szertartáshoz. Nem értettem, hogy Chen hogyan talált meg, de valahogy még gondolkodni se volt erőm. Hosszú ideig éreztem még az áramot a testemben, de amikor teljesen el is tűnt, még akkor sem tudtam megmozdulni. Ugyanúgy ültem ott mindvégig, teljesen mozdulatlanul, és vártam, hogy vége legyen. Teljesen kétségbeestem, mert így teljesen ki voltam szolgáltatva nekik. Nem is értettem, hogy miért nem fogtak még el, de a legjobban azt sajnáltam, hogy nem tudtam megölni D.O.-t.
A legjobb az lenne, ha most sikerülne megölnöm magam. Igen, ezt kell tennem. Ha én nem vagyok, akkor biztos hogy nem sikerül a gróf terve és Sora is megmenekülhet.
Úgy éreztem, mintha az idő megállt volna körülöttem és én egy sötét, fagyos kietlen helyen ülnék egyedül a halál gondolatával. Hópelyhek kezdtek esni, legalábbis a szemem sarkából így láttam, de lehet, hogy ezt is csak képzeltem. Most vagy soha, gondoltam és nagy nehezen megemeltem a kezem, a torkomhoz helyeztem és megmarkoltam azt. Szépen lassan erősítettem a szorításon. Minden erőmre szükség volt, hogy megtegyem. Amikor már majdnem sikerült is, valaki felrántott a földről és a kezem elrántotta a torkomtól. Mérges voltam erre a valakire, amiért megakadályozta, hogy megakadályozzam a gróf tervét, és le akartam ordítani a fejét, de egyetlen egy hang sem jött ki a torkomból.
- Baekhyun, én vagyok az – szólogatott egy ismerős hang. Ki az az én? Meg akartam kérdezni, de nem volt erőm rá, hogy kinyissam a szám. Üveges tekintetem rá emeltem, de nem láttam semmit és senkit. Csak képzeltem volna? A halál szélén álltam. Egyik felem már elmerült a sötétségben és azt kiáltotta, hogy adjam meg magam, míg a másik az életért küzdött és megpróbált kihúzni onnét.
- Xiu Min vagyok – suttogta. Xiu Min? De téged elfogtak, akkor hogyan is lehetnél itt drága barátom? D.O. elfogott és ez is biztos csak az ő trükkje, hogy megtévesszen és aztán engem is rabul ejtsen. De várjunk! Akkor eddig miért nem tette meg? A felismerés felébresztett ebből a köztes állapotból. Olyan érzés volt, mintha majdnem belefulladtam volna a vízbe és hirtelen tértem volna magamhoz. Pár pislogás múlva a látásom is visszatért, és megpillantottam Xiu Min-t.
- Tényleg te vagy az Xiu Min? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
- D.O. ereje egyszer csak szertefoszlott és rögtön idejöttem neked segíteni. Sajnos nem tudtam személyesen jönni, mert őriznek, de egy klónt elküldtem hozzád, hogy megmentsen. Rajta keresztül látok és hallok mindent és még beszélni is tudok. Nagy szerencséd volt, hogy még pont időben érkeztem.
- De miért nem támadtak rád vagy rám Chenék? – értetlenkedtem.
- Mert megfagyasztottam őket.
- Akkor a valóság volt az, amikor hópelyhek kezdtek el esni?
- Igen. Akkor érkeztem és azokból a hópelyhekből állt össze ez a klón. Hamarosan sajnos elolvad, és a fagyás is megszűnik, ezért kérlek menj el gyorsan. Nem szabad engedned, hogy téged is elfogjanak.
- De nekem meg kell ölnöm őket! Nem engedhetem, hogy tovább rontsanak a helyzeten.
- Tudom, de ha most hagyod magad elfogatni, akkor már nem tehetsz semmit!
- Tudom, de itt kell maradnom és harcolnom kell. Köszönöm, hogy észhez térítettél. Most már tudom, hogy mit kell tennem.
- Baekhyun! Nem teheted ezt! Hallgass rám!
- Sajnálom – sóhajtottam, majd végig néztem, ahogy elolvad a Xiu Min klón. Aztán tekintetem Chenék felé fordítottam. Ők is kezdtek kiolvadozni. Többet nem is vártam, de abban a pillanatban, hogy megindultam feléjük, a lábamat elkapta egy gyökér, majd eltörte azt. Fájt nagyon, de nem zuhantam a földre. Nem engedhettem őket el, ezért minden erőm összeszedve, szám összeszorítva mentem tovább. Kezem felemeltem, hogy újra használhassam az erőm. Behunytam a szemem és erősen koncentráltam, hogy sikerrel járjak. Aztán egy gyökér újra elkapott. Nem törődtem vele, kitéptem a kezem onnét, de ekkor újra belém csapott egy villám. Bírd ki Baekhyun, bírd ki! Soráért! A fiúkért!
Sajnos hiába bíztattam magam és tartottam magamban a lelket, a tekintetem megint elüvegesedett. A fejem nehéz volt, pont úgy, mint a karom és a lábam, ennek ellenére tovább vonszoltam magam. Senki sem mozdult, szerintem engem figyeltek. Sikerült eljutnom még Chenhez. Kezem a vállára raktam, majd emeltem volna fel a torkához, de nem sikerült megmozdítanom. Gyerünk! Már olyan közel vagyok a győzelemhez, nem adhatom fel! Minden erőm összeszedve se sikerült felemelni a kezem. Kezdtem úgy érezni, hogy minden erőm és kitartásom elhagy. Könnyek gyűltek a szemembe. Tudtam, hogy vége van, eddig bírtam.
- Fiúk, elbuktam. Sajnálom – suttogtam, majd szemeim lecsukódtak, kezeim lecsúsztak Chen válláról és a földre zuhantam a lábai elé. Még lepergett a szemem előtt az életem boldog emlékei, amikor még semmi baj nem volt, mindannyian boldogok voltunk, még élt Kai édesanyja is. Mindannyian nevettünk és viccelődtünk. Voltak ugyan rossz napok, amikor veszekedtünk, de ilyenkor is csak a kötelék lett erősebb köztünk. És most itt tartunk, hogy teljesen egymás ellen fordultunk és egymás életére törünk.
Lefolyt az első könnycsepp, amit utána több is követett.
Úgy sajnálom, hogy ez lett a vége mindennek. Én még szerettem volna jókat nevetni mindenkivel. Talán majd egy következő életben. Igen, majd akkor, amikor már semmi sem fog egymás ellen fordítani minket. Amikor már semmi sem lesz fontosabb, mint a köztünk lévő kötelék. De most, fel kell érnem a boldog percek emlékeivel, amik örökre az enyémek maradnak.
Vettem egy még levegőt, majd elsötétült minden.