13. fejezet

Könnyeimmel küszködve tértem be a már jól ismert szobába. Próbáltam erősnek tűnni, és mosolyogni, annak ellenére, hogy belül majd megemésztett a fájdalom. Habár tudtam, hogy itt senki se lát meg, még is próbáltam uralkodni magamon. Ha nem tettem volna ezt, még gyengébbnek éreztem volna magam.
Soha nem vártam, hogy minden simán menjen mindig, de úgy gondolom, hogy én már túl sok pofont kaptam az élettől. Nem elég ennyi? Miért kell még több fájdalmat okozni nekem? Mindig felteszem magamnak ezeket a kérdéseket, de válaszolni nem tudok rá.
Levetődtem az "ágyamba", fejem mélyen a párnába fúrtam. El akartam feledni minden rosszat és jót. Kizártam a külvilágot, és csak egy érzésre koncentráltam, ami jelen esetben a fáradtság volt. Aludni, vagy csak egyszerűen pihenni akartam. Abban reménykedtem, hogy talán ebben az állapotban elfelejtek minden sérelmet. Mély levegőt vettem. Ebben a pillanatban idegesen hajítottam el a párnát. Kai illata volt.
Miért kell mindenhol ott lennie? Miért nem tud legalább egy percre nyugton hagyni? Túl nagy kérés lenne ez?
Az ágynemű többi részét is lesöpörtem az ágyról.
Nincs szükségem áruló barátokra. Volt belőlük bőven, de ti tovább nem szórakozhattok velem. Mostantól a saját sarkamra állok, és kijutok innét, kelljen bármit is megtennem ez ügy érdekében. Nem hiszek senkinek és semminek, csak magamnak.

- Kai – kezdett bele alig hallhatóan egy fiatal lány.
- Mondd – válaszolt a fiú.
- Emlékszel még arra a napra, amikor először találkoztunk?
- Hogy is tudtam volna elfelejteni?! – felelte mosolyogva Kai, majd egy puszit nyomott a lány homlokára. Ő még szorosabban bújt hozzá a csupasz mellkasához és beszippantotta férfias illatát. Kai a haját cirógatta.

Álljon csak meg a menet! Mi folyik itt? Zavartan néztem körbe, de nem találtam semmi furcsát. Tisztán emlékszem, hogy ÉN feküdtem az ágyon, egyedül, de akkor hogy kerültem én ide, és ők oda?
- Hé! – kiáltottam oda nekik. – Ti meg csináltok itt, hm? – vontam kérdőre őket, miközben elindultam feléjük. Nem kaptam semmi választ, ami megrémisztett. – Hallotok? Kai! - kérdeztem rémülten. Az ágy széléhez értem, ahol meg is álltam. Azt terveztem, hogy megfogom Kai lábfejét, hátha így észrevesz végre valahára. Nem tudom miért, de nem tudtam nem bízni benne. Lehet, hogy gonosz, de ő törődött velem, és nem hagyott egyedül. Eddig is segített kijutni a labirintusból, reméltem, hogy most is fog. Meg akartam kérdezni, hogy mi folyik itt, ki ez a lány és hogy mit csinálnak. Lágyan megérintettem lábát, nem akartam nagyon megrémiszteni és megtörni ezt a meghitt pillanatot, de szükségem volt rá. Most az életben utoljára. Kezem ráhelyeztem csupasz lábára, de nem éreztem! Azt hittem, hogy ők nem léteznek, de aztán rájöttem, én nyúltam át rajta. Aztán felpillantottam, és szembe találkoztam a lány arcával. Fel akartam sikítani, de egy hang se jött ki a torkomon. Kezeim szám elé kaptam. Szemeim nem tudtam levenni róla.
Ez… ez nem lehet! Hogy kerülök én oda? Mi folyik itt? Mit csinál az a lány, aki pont úgy néz ki mint én, Kaijal? Ki ő? Mit akar?
Nem tudtam eldönteni, hogy mi folyik itt, csak azt tudtam, hogy el akarok menni innen, jó messzire. Lábaim viszont nem mozdultak.

A lány csak visszamosolygott rá, majd arcát közelebb vitte Kaiéhoz, és egy hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze, miközben teljesen egymáshoz simultak.

A hányinger kerülgetett ezt látva. Be akartam csukni a szemem, nem akartam látni a folytatást, de nem tudtam lecsukni azt. Nem mozdult semmim. Nagyon megijedtem. Féltem. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ez a lány éppen most akarja ellopni a helyemet, ezzel teljesen eltörölve engem a Föld felszínéről. Jó úton haladt afelé. A legrosszabb az volt, hogy semmit nem tudtam tenni, hogy megakadályozzam, vagy félbeszakítsam a történéseket, csak mint valami külső szemlélő figyelhettem a történéseket.

- Kai, fiam! – rontott be a szobába egy hölgy, aki pontosan úgy nézett ki, mint a festményen szereplő. A két fiatal hirtelen szétugrottak.
- Mi az? – kérdezte Kai.
- Apád ide tart. El kell rejtened őt! Gyorsan, már a közelben van! – sürgette őket a nő. Kipattantak az ágyból, majd a hasonmásom bebújt a szekrénybe. A következő pillanatban berontott egy férfi, aki pont úgy nézett ki, mint a gróf.

Ha ő az apa, akkor az a nő Kai anyja? Ha ez így van, akkor én most a múltban vagyok?

- Hol van? – mordult fel a gróf.
- Kiről beszélsz drágám? – kérdezte kissé zavartan Kai édesanyja.
- Tudjátok ti azt nagyon jól – mondta kimérten. – Hol van az a boszorkány?! – ordította el magát torka szakadtából.
- Apa, milyen boszorkányról beszélsz? Itt nincs senki, akiről ezt lehetne mondani – csodálkozott Kai is.

Teljesen úgy viselkedtek, mint akik nem értik, hogy miről beszél az „apa”, de én biztos voltam benne, hogy igenis tudják, csak próbálják menteni a menthetőt.

- Ne szórakozzatok velem! Azonnal áruljátok el, hogy hova rejtettétek el azt a lányt!

Tudtam, hogy nekem nem árthat jelenleg, de még én is megijedtem tőle. Hangját az egész utca hallhatta, szemei pedig vérben forogtak.

- Nincs itt, ne rajtunk keresd folyton! Neki is lehet magánélete! Lehet, hogy éppen a fürdőben van, vagy sétál valahol! – kelt ki magából Kai is picit. Az édesanyja nyugtatóan kezeit vállára rakta.
- Persze, zuhogó esőben kint sétál, mi? Azért ennél jobbat igazán ki tudtál volna találni!
- Drágám, kérlek hagyd abba. Nem érted, hogy nem tudjuk, hol lehet? – mondta a nő. Hangjából áradó nyugodtság az egész szobát megtöltötte.

Még engem is megnyugtatott valamennyire. Ahogy jobban szemügyre vettem őt, nagyon szép volt. Hangja kellemesen csengett. Jó volt hallgatni, ahogy beszél.

- Hazudtok! – kiáltotta el magát, majd háta mögül előkapott egy kést. – Most azonnal áruljátok el, hogy hol van, vagy ti jártok rosszul!
- Nem. Tudjuk. Hol. Van. – szótagolta Kai lassan és erősen artikulálva. Ennél több se kellett a grófnak, rögtön támadásba lendült. A kést egyenesen Kai szíve felé irányította, de abban a pillanatban elé ugrott az anyja, így őt találta. Szája nyitva maradt, majd szép lassan lehullott teste a földre.
- Nee! - ordítottam én is. Szörnyű volt végig nézni, ahogy megölte a feleségét. Tudtam, hogy most Kai fog jönni, de nem tudtam ellene mit tenni. Lábaim nem mozdultak, de ha azt is tették volna, amit én mondok nekik, akkor se tudtam volna megakadályozni.

A gróf mit sem törődött vele, rögtön Kait vette célba, de nem jutott túl közel hozzá, ugyanis kiugrott a szekrényből a szöszi lány.
- Légy átkozott! – kiáltotta. – Velem csinálhatsz bármit, de őket nem bánthatód! Miért kellett megölnöd!? Szeretted, vagy nem? – ordibált. – Ha én vagyok a boszorkány, akkor te maga a sátán vagy! Csak hogy tudd, ezt nem úszod meg ennyivel! Megátkozlak eme tetted miatt! Mostantól, minden élő és élettelen, aki ebben a házban lakik és ehhez a családhoz tartozik, megfosztom emberi lététől. Legyetek azok, akiket ti gondoltatok rólam! Legyetek vérszívók és éljetek az örökké valóságig! Szenvedni fogtok a gróf miatt! Senki nem fogja tudni elhagyni ezt a házat, és mindenkit, aki kedves számotokra, meg fogjátok ölni. Nem marad rajtatok kívül senki, és ti se fogtok tudni mit tenni! Minden egyessel éjjel, amikor lehunyjátok a szemeiteket, látni és érezni fogjátok bűneitek súlyát, és szenvedni fogtok addig, amíg bele nem haltok! – kiabálta a lány önkívületi állapotban. A gróf tovább nem tudta hallgatni, egyszerűen csak leszúrta.
- Ha te nem leszel itt, akkor bármit elviselek – mosolygott rá diadalittasan a gróf, majd jól megforgatta testében a kést.
- És te Kai – suttogta -, megígérted, hogy megvédesz. Elárultál.  Gyűlöletem örökké kísérteni fog! – mondta, majd kilehelte a lelkét. Még egy levegővételnyi idő sem telt el, már fel is tört mindkettőjükből egy fájdalmas ordítás.

Ezt az estét senki nem úszta meg fájdalommentesen.

Szemeim hirtelen pattantak ki . Szívem hevesen dobogott a torkomban.
Ez mi volt? Zavartan néztem körbe, hogy ismét a jelenben vagyok-e. Szerencsére így volt. Ahogy újra eszembe jutott ez az "álom" kirázott a hideg. Micsoda szörnyű dolgok történtek itt...
Tekintetem átsiklott a szoba összes szegletén. Fura belegondolni, hogy több mint kétszáz év alatt semmit nem változott a szoba. Mintha az egész megállt volt az időben, a külseje azonban nagyon is öregedik.
Sehonnét nem szűrődött ki fény, amin meg is lepődtem. Ez akkor azt jelenti, hogy mindenki nyugovóra tért volna? Vagy legalábbis visszavonultak a szobáikba. Zavartan túrtam bele a hajamba. Úgy éreztem, mintha nem lennék egyedül, de senkit se láttam. Aztán tekintetem az ágy végéhez szegeződött, és megpillantottam egy fehér ruhás alakot.
Nagyot sikítottam.