7. fejezet

- Várj! – kiáltottam utána. Ha pár másodperccel később szóltam volna, biztos elment volna. Csodálkozni meg nem volt most időm, itt egyszerűen olyan furcsa minden, hogy én már semmin se lepődök meg. – Kérlek ne menj el – feleltem szégyenlősen, mire Kai már mellettem is termett.
- Félsz? – kérdezte, mire én hevesen bólogatni kezdtem. Mindezt lehajtott fejjel tettem, egyszerűen nem mertem a szemébe nézni. Egyik kezével átölelte derekam, és magához húzott, a másikkal pedig hajam kezdte el simogatni. Készségesen öleltem vissza. Fejem vállába fúrtam, és behunytam szemeim. Nem tudom meddig ülhettünk ilyen pózban, de a következő pillanatban Kai feljebb kúszott az ágyon, ezzel engem is magával rántva. A hátára feküdt, s a fejem mellkasára helyezte. Egyik kezével még mindig hajam simogatta, a másikkal pedig magunkra húzott egy takarót.
- Olyan sok mindent kell még mesélned – törtem meg a „meghitt” pillanatot. – Például, hogy kik vagytok ti; hogy mit akartok; hogy mi ez a teleportálós, gondolatolvasós dolog; hogy mi volt ez a furcsa álom veled; meg ez a látomás, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem – halkultam el a végére, ahogy eszembe jutott a szörnyű álmom, és a még annál is szörnyűbb látvány. Szemeim lehunytam, ahogy eszembe jutott az elmúlt egy óra történései. Amin meglepődtem, hogy amint az álmomat megemlítettem, Kai teste egy aprót rándult.
- Furcsa egy lány vagy te – szólalt meg. – Épp egy vámpír karjaiban fekszel, de mégse félsz. Normális ez? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Én már elvesztettem az ép eszemet, mikor ebbe a házba betettem a lábam – rántottam meg a vállam. Valóban különös volt, hogy egy cseppet se féltem tőle. Valamiért éreztem, hogy ő nem bántana, legalábbis még nem, de egyelőre nem akarok ilyeneken gondolkodni. Lesz, ami lesz, nem érdekel.
Megint percekig feküdtünk így. Aludnom kellett volna, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Féltem lehunyni a szemem, mert attól tartottam, hogy ha felébredek, ő már nem lesz itt mellettem. Nem akartam, hogy magamra hagyjon.
- Szóval – kezdtünk bele mindketten egyszerre, mire felnevettünk. Rég nevettem már ennyire felszabadultan. Mostanában olyan sok stressz gyülemlett fel bennem, hogy mindenkivel csak veszekedni tudtam, nem mintha olyan sok emberrel beszélnék nap mint nap. Napjaim megbélyegezte a folytonos üldözési mániám. Mindig olyan érzésem volt, mintha két szempár minden lépésem követné. Emiatt mindent és mindenkit gyanúsan méregettem. Ezzel elüldöztem magam körül mindenkit. Barátom se volt pont emiatt, ha valaki vette a bátorságot és közeledni kezdett felém, én csúnyán lekoppintottam. A legrosszabb az volt, hogy folyton éreztem valakinek a hiányát. Hiába kerestem ezt a személyt éjt nappallá téve. Amióta itt vagyok, ez a furcsa érzés megszűnt. Mintha megtaláltam volna Kai személyében azt, akire mindig is vágytam.

- Mond először te – mondta udvariasan Kai.
- Mikor szeretnél nekem magadról mesélni? – kérdeztem szégyenlősen, mire ő felnevetett.
- Majd mindent a maga idejében megtudsz – felelte. Ezzel csak még jobban felcsigázta a kíváncsiságom.
- Most te jössz – néztem rá, bár ez ebben a pózban kicsit nehéz volt.
- Elmesélnéd nekem az álmod? – kérdezte tőlem boci szemekkel.  Erre nem tudtam nemet mondani, így elmeséltem neki mindent. Ő egész végig feszülten figyelt, majd mikor befejeztem, mintha kicsit megnyugodott volna.
- Jól van most már aludjál – simogatta tovább hajam. Én bólintottam egy aprót, majd megpróbálkoztam a lehetetlennel.
Pár percig csukott szemekkel feküdtem annak hitében, hogy sikerül elaludnom. Azzal nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy nem sikerült.
- Ahh, nem tudok elaludni – panaszkodtam teljesen éberen Kainak.
- Próbálkozz még egy kicsit – mondta, mire én becsuktam szemeim, s újra megpróbálkoztam az elalvással. Pár perc után meguntam, és már panaszkodtam volna megint, amikor Kai elkezdett énekelni egy nagyon szép dalt.

Through the stars through the snow through the memories
(You) search for your footprints
somehow in this tranquil eternityThis place is in the midst of dreams

You run up the slope with your fledgling wings
Straying from the path with this sealed eye

Through the stars through the snow through the memories
(You) search for your footprints
somehow in this tranquil eternity
This place is in the midst of dreams

Someday everything will return to what it was
The one place at the top of the sky
is peacefully waiting for you
trusting the future after the light in good hands

You run up the slope with your fledgling wings
Straying from the path with this sealed eye

Through dreams through love through the heart
(You) search for your footprints
Leaving behind the eternal light
on steady wings

To you, eternal love will…

Annyira gyönyörű volt, ahogy Kai elénekelte. Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnét ismeri ezt a szép dalt, de mire a végére ért, én elaludtam.

Kai pov.

Vártam még egy kicsit, miután Sora elaludt. Nem akartam itt hagyni, de muszáj volt beszéljek az apámmal. Nem hagyhattam ezt ki. Miután biztos voltam benne, hogy már nem fog felébredni, lassan fejét a párnára helyeztem, majd elhagytam a szobát. Utam egyenesen az apám dolgozószobája felé vezetett. Tudtam, hogy még ott van. Hol máshol is lenne… vámpírok nem alszanak, vagyis nem naponta. Tudtam, hogy minden szabad idejét ott tölti, és vagy valamit ír, vagy anya képét bámulja. Mindig ezt csinálja. Most már sajnálja, amit tett, de már késő. Igen, minden az ő hibája! Gyűlölöm őt ezért!
Idegesen lépkedtem a folyosón. A múlton rágódnom hiába, az már nem változik, de a jövő még igen, és ezúttal nem engedem meg, hogy bántódása essen a szeretteimnek. Nem, ezúttal nem úgy fog történni minden, ahogy Ő akarja.
A dolgozószoba a folyosó végén volt, így hamar oda is értem, nem tellett öt percnél többe. Nem bajlódtam az ajtó kinyitásával, csak átteleportáltam. Nem is tudom, hogy miért nem így jöttem végig. Ha az ajtót ki kellett volna nyissam, biztos jól becsaptam volna, ami tükrözi a jelenlegi lelki állapotom.
- Na hát Kai, miért jöttél ilyen későn? Soha nem szoktál meglátogatni – nézett fel az apám a papírok közül, de csak pár pillanatra. Soha nem méltatott több figyelmet szentelni rám.
- Miért kellett? – tértem rögtön a lényegre.
- Miről beszélsz fiam? – tette az ártatlant.
- Egy: nem vagyok a fiad, kettő: tudod te! – kiabáltam vele.
- Most már tényleg kezdesz megijeszteni Kai. Történt valami? – tette le végre azokat a papírokat az asztalra.
- Hogy történt-e? – kérdeztem gúnyosan. – Nem is tudom, hogy ebben a házban ki ért egyedül az illúziókhoz és álmokhoz rajtad kívül – húztam gúnyos mosolyra ajkaim. Az apám csak elmosolyodott. Persze, hogy tudta, hogy miről van szó. – Először és utoljára figyelmeztetlek! Ha még egyszer bármilyen formában hozzá mersz érni, vagy bántani mered, azt már nem tűröm el szó nélkül. Megint nem fogod elvenni tőlem, megértetted?! – mondtam határozottan, majd válaszát meg nem várva léptem ki a szobából.
Jobb lesz, ha mindig mellette leszek…

6. fejezet

Nem tudtam megszólalni, annyira meglepődtem és megijedtem. Ahogy eszembe jutott, hogy pár perccel ezelőtt mit csináltam… Csak azt tudtam remélni, hogy aludt. A vámpírok alszanak egyáltalán?
- Én csak – próbáltam kinyögni valami értelmeset, de nem nagyon sikerült.
- Te csak?  - kérdezett vissza Kai, csak azért, hogy idegesítsen, és hogy kinyögjem a válaszom. Szemét!
- Én csak legurultam az ágyról – adtam meg az ésszerű választ, elvégre valóban ez történt.
- Igen?  - kérdezte Kai olyan hangnemben, amiből kivehető volt, hogy nem hisz nekem.
- Tényleg leestem, ha nem látnád. És engedelmeddel visszafeküdnék az ágyra, csak hát valaki épp az én helyemet foglalta el! – vágtam vissza.
- Akkor gyere – felelte a fiú szórakozottan.
- Mi? – lepődtem meg. Most ezt komolyan gondolja?
- Ha már az előbb végig tapiztál, és egy-két olyan helyre is értél, akkor ez sem okozhat gondot – mondta. Az én arcom még vörösebb lett, mire Kai felnevetett. Ez lát a sötétben? És nem is aludt? Ez gáz…
- Az csak véletlen volt – válaszoltam szégyenlősen, majd felültem az ágyra.
Pár percig néma csendben ültünk és néztük egymást. Ahogy eszembe jutott az álmom, kirázott a hideg. Vajon mennyi igaz belőle?
- És te mit keresel a szobámban? – törtem meg a csendet.
- Hogy én a te szobádban? – nevetett fel, amit én nem értettem. – Már megbocsáss, de te vagy az én szobámban.
- Mi?
- Így van. Mivel nincs még egy plusz szoba, az én szobámban szállásoltunk el – mondta. Az én szemeim erre kikerekedtek. Hogy mi? Nem tudtam mit válaszolni erre, és csak lehajtottam fejem, s a paplant kezdtem el fürkészni, mintha az olyan érdekes lenne.
Megint beállt közénk a csend.
Egyszerűen nem tudtam, hogy mit is gondoljak Kairól, kinek hála kötöttem itt ki, és kerültem bele ebbe a horror sztoriba. Nem tudom, hogy hogyan fogok kikeveredni belőle, de azt hiszem, egy könnyen tuti nem. Egyedül legalábbis biztos nem. Ahogy azt a hölgy is mondta, itt mindenki ellenség. Akiben megbíznék az talán Luhan, esetleg Chanyeol, Kaiban az álmom miatt nem. De bármennyire is próbáltam kiverni őt a fejemből, nem sikerült. Elérni meg csak azt értem el, hogy még jobban beköltözött az elmémbe. Hihetetlen, még egy fiúnak se sikerült ekkora hatást gyakorolnia rám, és ahogy engem néz… Várjunk! Engem néz? 

Ijedten kaptam fel a fejem, de nem volt itt senki!
- Mi a? – csodálkoztam. Eddig itt ült szemben velem, ez tuti, de akkor, hogy tűnt el egy szempillantás alatt? Ez őrület!
- Sora – szólított egy rekedtes hang. Ijedten kaptam a fejem az ablak irányába, ami az ágy mellett volt. Az ablakban megláttam egy alakot. Furcsa volt, mintha meg lenne sérülve. A feje oldalra volt billenve, és valami kötélszerűség lehetett a nyaka körül, legalábbis ezt vettem ki. A következő pillanatban villámlott egy nagyot, ezzel megvilágítva az alakot. Hatalmasat sikítottam, ahogy megláttam Kait, a nyaka körül egy kötéllel, ami a mennyezetről lógott, szájából fojt a vér, de a legrosszabb az volt, hogy a lába nem érte a földet! Felakasztotta magát!? Kezeim a szemem elé kaptam, majd heves zokogásban törtem ki. Vállaim rázkódtak és nem mertem felnézni.
- Sora, Sora hé! – hallottam meg Kai vigasztaló hangját magam mellől. Kezei a hátamat simogatták. Idegesen ráztam le magamról őket.
- Ne, hagyj békén! Tűnj innen! – visítottam, mire Kai nem kicsit lepődött meg. 

- Hé, mit láttál? – kérdezte tőlem, mire én felnéztem. Amin nem kicsit elcsodálkoztam, hogy Kai úgy ült itt mellettem, mint pár perccel ezelőtt mielőtt eltűnt volna. Mi folyik itt?
- Te – kezdtem el - , te nem akasztottad fel magad? – kérdeztem. Kai először csak nagy szemekkel nézett rám, majd hangosan felnevetett. Ebbe meg mi ütött?
- Azt hiszem – szólalt meg pár perccel később, miközben szemeit törölgette -, veled csak a villám űzött valami rossz tréfát. Még hogy én felakasztom magam? Ez nevetséges! – szavai nem tudtak megnyugtatni. Amióta ebbe a házba kerültem, elvesztettem ép eszemet, és már nem tudom, hogy miben higgyek. Biztos voltam abban, amit láttam, de nem értettem, hogy akkor Kai, hogy került ide épségben. Nem, egyszerűen nincs meg a kirakós összes darabja. Csak foszlányokat kapok mindenhonnét.
- De én tisztán láttam! Nem csak a villám volt! Egyik pillanatról a másikra eltűntél, majd az ablaknál jelentél meg, felakasztva! – akadtam ki teljesen. Közben kezemmel össze-vissza mutogattam mindenfelé. Amint végig mondtam a mondatom, Kai arcáról lehervadt a mosoly. Hirtelen olyan komoly lett, mint még sose láttam. Valami nagyon nincs rendben, és ehhez az álmomnak is köze van. Biztosan!
Hirtelen felpattant, majd elindult az ajtó felé. Ahogy egy-két lépést tett, eltűnt, majd az ajtó előtt tűnt fel.
Ez most teleportált?

5. fejezet

- Félsz? – kérdezte Kai, miközben végig simított meztelen nyakamon. A hideg is kirázott jéghideg keze érintésétől, közben a forróság is elöntött. Nem tudtam, hogy féljek tőle, vagy hogy szeressem. Nem akartam szeretni, bármennyire is vonzódtam hozzá valamilyen okból kifolyólag.
- Nem – feleltem végül, majd lehunytam pilláim és hagytam, hogy Kai azt csináljon, amit akar. Kezét továbbra se vitte el nyakamtól, ami miatt kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Miért ilyen? Tudom, hogy mit akar. Miért nem képes rögtön, egy hirtelen mozdulattal lecsapni nyakamra?
- Akkor miért vagy libabőrös? – kérdezősködött tovább. Felsóhajtottam, ahogy kezét lejjebb csúsztatta nyakamról. Most már kulcscsontomat simogatta.
- Nem is – ellenkeztem, bár látszólag nem hitte el. Tényleg féltem, de nem tőle, hanem valami teljesen mástól.
- Nem szeretném, ha bajod esne – mondta kicsit lágyabb hangon.
- Hogy? – lepődtem. Nem akar bántani? De nem ő az, aki épp most akarja vérem szívni?!
- Nem szeretném, ha a Mester kaparintana meg magának – felelte szégyenlősen. Eddig is teljesen össze voltam zavarodva, de ez rátett még egy lapáttal.
- Akkor mit szeretnél? – kérdezősködtem most én. Lehetőleg minél többet szerettem volna kihúzni belőle.
- Megvédeni – mondta határozottan.
- Akkor engedj el innét – válaszoltam én is határozottan. Mélyen egymás szemeibe néztünk.
- Azt nem tehetem meg.
- Akkor hogy is szeretnél megvédeni? – kérdeztem csodálkozva. Az egyetlen dolog, ami így kapásból eszembe jutott az az, hogy normális-e egyáltalán Kai, vagy inkább én az vagyok-e. Nem lehet, hogy csak bevertem a fejem és ez az egész csak a képzeletem szüleménye? Mindig is élénk volt a fantáziám, de ennyire durván még semmit se képzeltem be.
- Ha átváltoztatlak, azzal megoldok mindent – mondta sejtelmesen.
- Belőlem is olyan szörnyeteget akarsz csinálni, mint amilyen te vagy? – pánikoltam be. – Na nem! Ezt biztosan nem engedem! Inkább csináljon a gróf velem azt, amit akart, de hogy nem engedem magam átváltoztatni, az tuti! – közöltem a tényeket Kaijal, aki látszólag cseppet se lepődött meg. Pár percig csak némán tartottuk a szemkontaktust, aztán Kai hirtelen magához rántott és szemfogait nyakamhoz helyezte.
- Egy percig se mondtam, hogy a te beleegyezésed is kell – válaszolt, majd se szó, se beszéd fogait bőrömbe nyomta, majd elkezdte kiszívni a vérem. Éreztem, ahogy egyre gyengébb leszek. A végén már szemeim se tudtam nyitva tartani. Hiába próbáltam, elnyomott a vérveszteség. Azt azonban még láttam, ahogy a gróf megjelent, majd Kai vállára tette kezét és elismerően bólogatni kezdett. Valamit mondott is, ám azt már nem értettem. A szemem lecsukódott, és megszűnt minden.

Szemeim kinyitódtak, felültem és a levegőt szaporán vettem, még a homlokomon folyt az izzadság is.
- Csak álom volt – nyugtattam magam, majd visszafeküdtem az párnák közé. Hirtelen azt hittem, hogy otthon a saját ágyamban vagyok, de amikor rájöttem, hogy teljesen ismeretlen az ágy, elöntött a pánik. Hirtelen nem jutott eszembe semmi, de pár percen belül beugrott az egész történet, sajnos.
Sóhajtozva feküdtem az ágyban. Álom nem jött újra szememre, bár nem is nagyon akartam újra elaludni. Épp elég volt ez a rémálom, nem kérek többet. Próbáltam nem túl kényelmes pózokban feküdni, nehogy véletlenül is elaludjak. Ezzel annyit kínlódtam, hogy folyton jobbra-balra forgolódtam. Az ágyról is már majdnem legurultam, de szerencsére még időben sikerült beljebb másznom. Ahogy az ágy közepe felé merészkedtem, egy hátba ütköztem. Hirtelen a vér is megfagyott bennem. Ez… ki?
Nem mertem még levegőt venni se, annyira féltem az egyéntől mellettem. Vagy tíz percig feszülten meredtem valamerre, remélhetőleg a test felé, miután kicsit felengedtem épp annyira, hogy levegőt tudjak venni. Megnyugodni nem nyugodtam meg. Ugyan ki nyugodna meg, ha egy ismeretlen vámpír feküdne mellette…  A kíváncsiságom mégse hagyott nyugodni és elkezdtem tapogatni a testet. Azt gondoltam, hogy majd tapintás alapján meg tudom mondani, hogy ki van itt, de rá kellett jönnöm, hogy mivel még egyik fiúhoz se nyúltam, teljességgel lehetetlen volt, hogy ennyiből kitaláljam. Ennek ellenére nem hátráltam meg, hanem neki is láttam a „nagy” feladatnak. Először kitapintottam a csupasz hátát, ami jéghideg volt, ezért kirázott a hideg. A követező végtag a karja volt, majd feljebb kezdtem el tapogatni. Ekkor jött a válla, de tovább nem ismertem nyúlni, nehogy felébresszem. Kezemet végig húztam az előbb kitapintott testrészeken, majd véletlen kicsit lejjebb nyúltam, egy eléggé kellemetlen test részéhez értem, ami miatt rögtön rák vörössé vált a fejem, ami a sötétben szerencsére nem látszódott. A fiú nyögött egyet érintésemre, mire a fejem még jobban égni kezdett. Hogy lehettem ilyen béna, hogy pont odanyúljak? Csak szidni tudtam magam, és abban reménykedtem, hogy nem ébredt fel. Ám a következő pillanatban mocorogni kezdett, amitől én nagyon megijedtem és hirtelen slisszoltam vissza fekvőhelyemhez, de kicsit túlmentem a célon, így leestem az ágyról. Hangos koppanással érkeztem meg, mire a fiú még jobban mocorogni kezdett.
- Hmm… - nyöszörgött, majd hallottam, ahogy felült és az ágy másik végébe kúszott. Alakját nagyjából kivettem a sötétben, így láttam, hogy engem nézett.
- Te mit csinálsz itt? – kérdezte a fiú, kinek hangját rögtön felismertem: Kai.

4. fejezet

- Hadd mutassam be Önnek Lord William, Bristol grófját – mondta a komornyik. A gróf üdvözlésképp szintén kezet csókolt, mint Chanyeol tette azt pár perce. Miután üdvözölt, kiegyenesedett, majd egyenesen a szemeimbe nézett és keskeny ajkát mosolyra húzta, ami nagyon nem tetszett. Pár másodpercig farkasszemet néztünk. Ahogy szemeibe néztem, azt láttam, mintha meg akarna törni valamiben… Zavartan kaptam el szemeim.
- Telefonálhatnék? Nagyon sürgős lenne… - mondtam zavartan, a földet fürkészve.
- Nagyon sajnálom, de a vihar okozta károk miatt a telefonvonalunk megszakadt – közölte a gróf, hangjában némi sajnálatot véltem felfedezni. – Szerelőt már hívtunk, de nem tudom, hogy mikor érkezik meg, lehet, hogy csak holnapután – felelte a gróf. Szavaira elöntött a pánik.
- De holnapután lesz a nővérem esküvője, amin feltétlenül ott kell lennem! – mondtam kicsit hisztérikusan.
- Semmi baj, biztos vagyok benne, hogy oda fog érni, de addig is nyugodtan itt tartózkodhat – felelte teljes nyugodtsággal a gróf. Egy picit sikerült lenyugodnom, de még mindig nem bíztam meg senkiben és semmiben itt. Olyan furcsa itt minden… – Charles kérem, szóljon pár cselédnek, hogy kísérjék a vendéget a szobájába, illetve szóljon a szakácsnak is, hogy főzzön valamit a vendégünknek, minden bizonnyal nagyon éhes és fáradt lehet – utasította a komornyikot, aki el is ment teljesíteni az utasításokat. Hiába tiltakoztam az ellen, hogy nem szeretnék enni, a gróf nem engedett, így kénytelen voltam beletörődni.

Pár percen belül megérkeztek a szobalányok és elkísértek egy szobába. Az ágyon egy szép ruha volt, amit fel kellett húznom. Egyedül is fel tudtam volna húzni, de a cselédek öltöztettek fel, ami kicsit zavart. A hajam is megszárították, majd szépen meg is csinálták és még ki is sminkeltek. Nem értettem, hogy egy vacsora miatt miért kell ennyire kiöltözni, de inkább nem kérdeztem rá, hanem hagytam, hogy a dolgukat végezzék. Miután kész lettem, elmentek és magamra hagytak. A szoba közepén álltam teljes díszben és azt se tudtam, hogy most mit kéne csinálnom. Nem tudom, hol van az ebédlő! Végül kimentem a szobából, gondoltam, hogy majd megkeresem a helyiséget vagy csak keresek valakit, aki esetleg elkísérne, de a szoba előtt Kai állt és a falnak volt dőlve. Mikor meglátott, ellökte magát a faltól és felém fordult. Tetőtől talpig végig mért, majd enyhén elmosolyodott. Mondjuk én se tettem másképp. Most néztem meg először jól: haja rendezetlenül állt, mégis látszott rajta, hogy nagy gonddal állította be ilyenre, szemei sötét barnák és teljesen érzelemmentesek voltak, semmit se tudtam kiolvasni belőlük; bőre nem teljesen hófehér, attól kicsit sötétebb, de így összességében eléggé félelmetes kinézete volt, viszont pont emiatt vonzódtam hozzá. Mikor már kellőképp kibámultuk egymást, Kai biccentett egy aprót fejével a folyosó irányában, majd elindult. Én is megindultam utána. Rövid ideig csak csendben haladtunk egymás mellett. A csendet én szakítottam meg.
- Kai… - kezdtem bele, miután összeszedtem minden erőm és akaratom, hogy megkérdezzem azt, amit a legjobban nem értettem.
- Hm? – kérdezett vissza, de még csak felém se fordult, hanem továbbra is előre bámult. Kifújtam a levegőt, majd bele is kezdtem mondanivalómba.
- Honnét tudta Luhan a nevem, miközben nem is mondtam meg? – tettem fel első kérdésem. Kai nem válaszolt, amin nem lepődtem meg, azonban ennyivel nem tudott megállítani. – Amúgy miért kellett ennyire kiöltözni erre a vacsorára? – Kai még mindig csak egy pillantásra se méltatott, nem hogy válaszra. – Miért ilyen fura itt mindenki? Ha? – emeltem meg kicsit a hangon, amire Kai megtorpant, majd végre rám nézett, habár csak pár pillanatra. Szemei egy kevés dühöt tükröztek, de nem nagyon tudtam jobban szemügyre venni arcát, ugyanis pár perc múlva vissza is fordult és folytatta útját. – Nem tudom, hogy tudod-e, de a kocsim az árokban kötött ki, mert valaki, akinek pont ugyanolyan kinézete van mint neked,  feltűnt a semmiből és az út közepén flangált, aminek köszönhetően én majdnem elütöttem, de amikor kiszálltam, hogy megnézzem, elütöttem-e, nem volt ott senki. Aztán most itt vagy te… - tettem apró célzásokat. Kai hirtelen megállt, majd elkapta egyik karom, és a falhoz nyomott úgy, hogy azt a kezem, amelyiket elkapta, a fejem fölé szorította. Szívem hevesebben kezdett el dobogni a hirtelen jött közelségétől. Nem is tudom pontosan, hogy a meglepődöttségtől vagy a… Nem, az biztosan nem! Nem tetszik, főleg nem vagyok belé szerelmes! 
- Mondd, miért kérdezel ilyen sokat? – kérdezte lágy, de mégis határozott hangon. A meglepődöttségtől hirtelen nem is tudtam válaszolni, csak kitágult szemekkel néztem a fiú szemeit, ami mint valami feketelyuk szívott magába. Leheletét nyakamon éreztem annyira közel volt. Nyeltem egy nagyot, majd kissé remegő hangon szólaltam meg. Próbáltam határozott lenni, de nem nagyon jött össze.
-   Mert mondjuk nem értek semmit és itt minden olyan fura? – kérdeztem vissza.
- Kérdésre nem válaszolunk kérdéssel – suttogta, majd egyik kezét végig simította nyakamon. – Milyen puha és selymes bőröd van – lehelte alig hallhatóan. Furcsán néztem hol rá, hol a kezére.
- Hogy mit mondtál?
- Semmit – felelte, majd elengedte karom, ami tehetetlenül esett le testem mellé, majd elindult az ebédlő felé. Először csak néztem a fiú távolodó alakját, majd mikor észbe kaptam, utána rohantam. Előtte persze még megnéztem a csuklóm is, amin meglátszódott ujjainak nyoma, pedig nem is vettem észre, hogy ennyire szorította volna.

Amikor beléptünk az ebédlőbe, a szám is tátva maradt: a szoba közepén egy hosszú asztal, körülötte jól megmunkált székek álltak. Az asztal fölött egy gyönyörű csillár lógott, rajta viszont égők helyett gyertyák voltak. Az asztalfőn ült a gróf. A többi széken pedig sok ismeretlen, vagyis csak nyolc, ugyanis kettőt ismertem: az egyik Chanyeol, a másik pedig Luhan volt, foglalta el. Három hely volt szabad: a gróf jobb és bal oldalán., illetve még egy a többi fiú között. Kai leült a gróf bal oldalára, míg én esetlenül álldogáltam. A gróf végül leültetett a jobb oldalára. Ahogy leültem, minden szem rám szegeződött, ami eléggé zavaró volt.
- Charles, kérlek szólj, hogy hozhatják a vacsorát – szólította meg a komornyikot, aki egész végig az ajtó mellett állt. Észre se vettem amikor megjöttünk, annyira beleolvadt a falba. A komornyik elment, majd a gróf ismét felém fordult. – Addig hadd mutassam be a jelenlévőket. Luhannal és Chanyeollal már találkoztál, gondolom, őket nem kell bemutatni – fordult felém a gróf. Bólintottam egy aprót, jelezve, hogy nem kell bemutatni a két fiút.  – Aki itt ül melletted, ő Baekhyun. Kai mellett Chanyeol, és Chanyeol mellett ül Suho, utána Luhan. Baekhyun mellett Sehun foglalt helyett és mellette pedig Chen. Chen mellett Xiu Min, szemben Xiu Minnel pedig Lay ül, Lay mellett Kris és Krissel szemben Tao – felelte a gróf. Annyian voltak, hogy sokszor azt se tudtam, hogy kiről beszél, nemhogy a neveket tudtam volna megjegyezni. Még jobban szemügyre se tudtam venni őket, mert abban a pillanatban, hogy a gróf mindenkit elsorolt, meg is jött az étel. Egy fiatal fiú hozta be tálcán az ételt, amit le is rakott az asztalra, majd meghajolt és ment is volna el, ha a gróf nem állítja meg.
- D.O. – sóhajtott egyet az említett személy.  –Hányszor mondjam még el, hogy semmi szükség arra, hogy te főzzél vagy szolgáld fel az ételt – a gróf hangján hallaszott, hogy már eléggé sokszor elmondta ezt, ugyanis eléggé unottan mondta. Biztos ez a bizonyos D.O. sokszor veszi át a személyzet szerepét. D.O. csak elmosolyodott, és vállat vont. Mielőtt helyet foglalt volna Kris mellett, még visszavitte a tálcát.

A vacsora finom volt, de nem ettem túl sokat, ugyanis nem voltam túlzottan éhes, főleg hogy már ilyen késő volt. Vacsora közben még egy dolog eszembe jutott, ami nagyon nem passzolt: már éjfél is elmúlott, viszont ők is most vacsoráznak, miközben a házban sehol nem égett lámpa, amikor megjöttem, ami arra utalt volna, hogy valaki esetleg fenn lenne. Ennek ellenére, mintha csak hat óra lenne, vacsorázik az egész család. A következő furcsaság az volt, hogy senki nem ivott közben, pedig én többször is kértem egy pohár vizet.
- Charles, kérem szóljon a cselédeknek, hogy hozza az innivalót – adta ki az újabb utasítást a gróf. Pár percen belül meg is érkezett egy cseléd egy tálcával, amin sok-sok pohár volt és egy üveg vörös folyadék, ami feltételezéseim szerint bor volt. Mindenki elé került egy üvegpohár, és bele a folyadék. Még mielőtt megéreztem volna az innivaló szagát, megállapítottam, hogy túl sötét ahhoz, hogy vörös bor legyen, de amikor megéreztem a kellemesnek igazán nem mondható illatát, rögtön elfogott a hányinger. Mintha vér lett volna, de nem voltam benne biztos. Aztán amikor mindenki belekortyolt az italába, kivillantak az éles szemfogaik. Azt hittem, hogy rosszul látok! Csaknem… Ahogy ez a gondolat végig futott az agyamon, rögtön elkezdett velem forogni a világ, majd el is ájultam.

3. fejezet

A komornyik a hallba vezetett. Mondta, hogy üljek le nyugodtan, amíg Ura megérkezik. Aztán elment, hogy szóljon annak az „Úr”-nak. Leültem egy székre, majd körülnéztem a hallban. Jobb állapotban volt, mint azt a ház külseje miatt gondolni lehet. A falat tölgyfa tapétaburkolat fedte, amin arcportrék lógtak.
Már vagy tíz perce ücsöröghettem itt, de még mindig nem jött senki, ezért gondoltam egyet és felálltam, hogy szemügyre vehessem a festményeket a falon. Minden arc érdekes volt és lerítt róluk, hogy nem mai fiatalok voltak, mondjuk ez a házon is látszott. Ahogy sétáltam a portrékat nézegetve, megállapítottam, hogy a többség még fiatalon elhalálozott, amit a kép alatt található évszámok is bizonyítottak. Az egyik festmény, pontosabban a nő, akit ábrázolt, teljesen megfogott. Habár fiatalon meghalt, látszott rajta, hogy szigorú nő lehetett, mégis gyönyörű volt. Ahogy egyre csak bámultam ezt a képet, hirtelen megmozdult a nő szeme. Kicsit hátra hőköltem, de amint megláttam, hogy szája is megmozdul, közelebb mentem. Nem tudom miért, de úgy gondoltam, hogy nekem akar mondani valamit, de mivel nem értettem, hogy mit mond, fülem a szájához tapasztottam. Így már jól hallottam.
- Légy óvatos! Sokak estek már eme gróf szörnyű áldozatává – felelte halkan a nő. – Mind ártatlanok voltak úgy, ahogy te is. Mondanám, hogy menekülj, de aki egyszer ide beteszi a lábát, soha nem jut ki, csak úgy, ha elpusztítja a grófot, de ez lehetetlen segítség nélkül, amit itt sajnos nem találsz. Mindenki hű szolgája már sok-sok évtizede – suttogta a nő. Nyeltem egy nagyot.
- Akkor mit tudok tenni? – kérdeztem reszkető hanggal.
- Attól tartok semmit – mondta a festmény. – Valaki jön! – figyelmeztetett. Ijedten kaptam hátra a fejem, hogy lássam, tényleg jön-e valaki, de csak a cipőkopogást lehetett hallani. – Figyelj rám jól! Ne igyál a fehér borból és soha ne utasíts el semmit! – tájékoztatott a nő, majd elhallgatott.
- Várj! Árulj el nekem még valamit! – szóltam utána, de hiába, már nem válaszolt. Kétségbeesetten néztem a képre.
- Hát te mit csinálsz? – szólt rám erélyesen egy nem túl mély férfihang. A hang hallatán összerezzentem, majd óvatosan megfordultam.
- Hogy én? – kérdeztem.
- Szerinted ki más? Van itt rajtad kívül még valaki? – felelte gúnyosan. Ahogy jobban szemügyre vettem, meg állapítottam, hogy helyes, de nagyon. Az első dolog, ami eszembe jutott róla, hogy úgy néz ki mint egy herceg, egy nagyon aranyos herceg. – A Mester nem szereti, ha a holmija között kutakodnak.
- De én nem csináltam semmit! – emeltem fel kezeim magam elé védekezően. – Csak megnéztem a képeket, mert nagyon szépnek találtam őket. Tudod, nagyon szeretem az ilyen régi dolgokat – hazudtam neki. Ő csak szúrósan nézett engem: nem hitte el.
- Büntetésben lenne részed, ha a Mester kapott volna rajta, de eltekintek tőle, mert tudom, hogy még új vagy itt. Gyere, üljünk le, amíg várakozunk. Sokkal kényelmesebb, mint állni, nemde? – kérdezte, mire én aprót bólintottam, majd visszaültem eredeti helyemre, szembe velem pedig ő foglalt helyet.
- Egyébként Luhan vagyok. A Mester küldött, hogy társalogjak veled addig, amíg ő meg nem érkezik. Tudod, fontos dolga akadt és még nem tudta befejezni – mosolyodott el halványan, ami nekem egy cseppet sem tetszett. Már majdnem rávágtam, hogy még nem fejezte be az előkészületeket, de még időben sikerült megfékeznem nyelvem, különben még nagyobb bajban lettem volna.
- Az én nevem – kezdtem el, de Luhan félbeszakított.
- Sora, tudom – fejezte be mondatom. Honnét tudja a nevem? Kezd egyre furcsább lenni ez az egész.
- Szabad megkérdeznem, hogy honnét? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam semmiképp se magamra haragítani, de egyre kíváncsibb lettem, hogy pontosan mi is folyik ebben a házban. Már vártam Luhan válaszát, de azt sajnos nem kaptam meg, ugyanis pár percen belül hangos zajongásra lettünk figyelmesek.
- Luhan!  - kiáltott neki egy fiú, akinek hangját ezerből is felismerném: az egyik fiú volt, akinek a beszélgetését kihallgattam. Luhan csodálkozva pillantott ismerősére.
- Chanyeol! Hát te? Nem úgy volt, hogy ma visszamész a fővárosba? – kérdezte attól a bizonyos Chanyeoltól, kinek látszólag nagyon megörült.
- De igen, úgy volt, de közbe jött valami – felelte. – Egyébként is, mit csinálsz te itt? És ki ez a csinos lány itt veled?  - nézett rám összehúzott szemekkel. Luhan erre felnevetett.  - Csak nem… - tette kezét a szája elé.
- Jól van, inkább ne is folytasd – szakította félbe Luhan a fiút.
- Akkor eltaláltam? – vigyorgott barátjára.
- Nem. Ő a Mester vendége, és mivel még nem végzett a dolgával, elküldött engem hozzá, hogy ne legyen egyedül – világosította fel Luhan a fiút. Én mindeddig csendben hallgattam a két fiú párbeszédét, amiből le tudtam venni, hogy elég közel állnak egymáshoz. Chanyeol az arcára csapott, majd hozzám rohant. Én csak megszeppenve figyeltem őt.
- Kérem, bocsásson meg kisasszony! Én tényleg nem tudtam, hogy Ön a Mester vendége – szólt alázatos hangon, majd letérdelt elém és kézfejemet megcsókolta. Csodálkozva figyeltem, ezt a hirtelen jött nagy udvariasságát. – Az én nevem Chanyeol.
- Erre semmi szükség – makogtam. Chanyeol felkapta fejét.
- Biztos? – kérdezte a fiú.
- Persze, és nem kell magáznod, szólíts csak nyugodtan Sorának – mosolyogtam rá, amit Chanyeol is viszonzott, majd felállt és leporolta térdét.
- Hé Chanyeol! – kiáltott a fiúra egy másik, kinek hangját szintén felismertem. Ő volt az a fiú, kinek köszönhetően idekerültem. – Hagyd békén a vendéget! – jött közelebb. – A Mester hamarosan megérkezik, ezért kérlek, ne fáraszd le még idő előtt.
- Kai! – csodálkozott Chanyeol. – Persze, csak Luhan után jöttem…
- Jól van, de a Mester hamarosan megérkezik – felelte Kai, mire a két másik fiú bólintott. Aztán felém fordult. – Az én nevem Kai – mutatkozott be, majd egy elbűvölő mosolyt küldött felém, amitől kirázott a hideg is. Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de Kai megelőzött. – Nem kell bemutatkoznod. Itt mindenki tudja, hogy ki vagy – mondta Kai rezzenéstelen arccal. Ha eddig értettem is volna valamit, az biztos, hogy ebben a percben az is szertefoszlott volna. Megint nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, miért olyan fura itt mindenki, meg hogy honnét tudják a nevet, de abban a pillanatban megjelent valaki. Egy magas férfi lépett be a hallba. Bíborszínű kabátot viselt, arca nagyon komor volt és szemei tekintélyt parancsoltak. Arca kicsit ráncos volt, de még látszódott rajta, hogy nem öreg. Amikor megjelent ez a férfi, mindhárom fiú, kik velem társalogtak, egyszerre hallgattak el. Lehet, hogy ő lenne a Mester?

2. fejezet

Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de most, hogy felébredtem, első dolgom az volt, hogy megnézzem, nem sérültem-e meg. Szerencsére komolyabb bajom nem lett kisebb horzsolások, zúzódásokon kívül. Reméltem, hogy a kocsinak nem lett semmi baja, de mikor megpróbáltam beindítani, csak köhögött kettőt a motor, majd leállt. Mikor másodszorra próbáltam beüzemelni autómat, már köhögni se köhögött.
- Aihs! – csaptam a kormányra. Persze ilyen is csak velem történhet! Ez a mai nap kész balszerencse. Nem elég, hogy az eredeti, rövidebb út le van zárva, így az egyetlen út a városba csak ezen a falun vezet keresztül, még ez is!
 Csendben ültem autómban, és gondolkodtam, hogy mitévő legyek. Ebben a faluban csak átutazóban vagyok, nem ismerek itt senkit, de a legrosszabb, hogy az utolsó benzinkút is vagy harminc kilométerre volt innét, amit hát gyalog, szakadó esőben őrület lenne megtalálni.  Próbáltam értelmes ötlettel előállni, de nem nagyon sikerült. Gondoltam arra, hogy bekopogok az egyik házba, hogy telefonálhassak, de tekintve, hogy éjfél lesz pár percen belül, elég kicsi a valószínűsége, hogy ilyenkor bárki is fenn legyen. Jobb ötlet híján viszont nem tehettem mást, kiszálltam a kocsiból, és körülnéztem, hogy van-e a közelben egy ház. Nem messze tőlem szerencsére volt, így elindultam felé. Ahogy átmentem az úttesten, eszembe jutott az a fiú. Biztos voltam benne, hogy nem sikerült elkerülnöm, de itt még se fekszik senki… Egyre furcsább volt ez az egész. Elbizonytalanodtam abban, amit láttam. Valóban láttam valakit, vagy csak a fény űzött velem tréfát?
- Nem. Biztos vagyok benne, hogy volt ott valaki… - mondtam ki hangosan is gondolatom.
Egy kocsiút vezetett fel a házhoz, ami egy jó ötperces sétát vehetett igénybe, ami alatt tökéletesen bőrig áztam. Amint elértem a kocsiutat, villámlott egy hatalmasat ezzel megvilágítva a házat. Nagy öreg háznak tűnt, ezért reméltem, hogy volt beszereltetve telefon. Felmentem a nyikorgó lépcsőkön a bejárati ajtóhoz. Az ajtó előtt megálltam és kifújtam magam. Teljesen átázott a ruhám, de legjobban a cipőm. A kocsifeljáró is tele volt jókora pocsolyákkal, amiket nem tudtam kikerülni. Szerencsére a tornác, ahol álltam, megvédett az esőtől, így itt kicsavartam ruhámból a vizet, már amennyire tudtam. A lenti szobákban sehol nem égett lámpa, ezért kissé eltávolodtam a tornáctól, hogy a fenti ablakokat is ellenőrizhessem. Sajnos, sehol nem égett lámpa. Ezt valahogy sejtettem, elvégre nagyon késő van már, és biztos már mindenki húzza a lóbőrt a meleg ágyban. Erre a gondolatra csak felsóhajtottam, majd úgy döntöttem, megvizsgálom a ház hátsó részét is, hátha valahol ég a lámpa. A ház bal szárnya felé indultam el. Ahogy sétáltam az ablakok alatt, hirtelen az egyik szobában fény gyulladt. Már kezdtem örülni, hogy valaki mégis csak fent van, és már pont indultam volna vissza, hogy bekopogjak, amikor hangokat hallottam meg a szobából, ezért inkább itt maradtam hallgatózni. Azt elsőre le tudtam venni, hogy két férfi van benn.
- Urunk hamarosan elkészül az előkészületekkel. Valóban úgy gondolod, hogy el fog jönni?
- Igen. Nincs más választása, ha el akar jutni a nővére esküvőjére – válaszolt egy sokkal higgadtabb férfihang.
- Igazad van – felelte a másik.
Próbáltam belesni az ablakon, de nem nagyon sikerült. Próbálkozásom következtében zajt csaptam: belenyúltam egy bokorba. Reméltem, hogy nem hallották meg, bár tudtam, hogy ez nem így történt.
- Hallottad? – kérdezte az egyik.
A következő pillanatban egy árnyékot láttam meg közeledni az ablakhoz, majd kinézett rajta az a fiú. Teljesen elbűvölt azokkal a sötét barna színű szemeivel és bármennyire is tudtam, hogy veszélyes, mégis vonzott. Arca teljes higgadtságot tükrözött. Srégen lenézett, így szemünk pont találkozott. Huncutul elmosolyodott, amitől én nagyon megijedtem. Tudtam, hogy nekem most végem, mert be fog árulni, de nem tette. Teljesen ledöbbenve hallgattam, ahogy hazudik.
Leoltották a villanyt, pontosabban elfújták a gyertyát. Kicsit megnyugodtam, de a furcsa beszélgetésük miatt eléggé nyugtalan voltam. Lehet, mégiscsak jobban tenném, ha gyalog indulnák el egy benzinkutat keresni… Visszamentem a bejárati ajtóhoz. Az ajtó közepén egy szépen megmunkált kopogtató díszelgett. Ezzel zörgettem be az ajtón. Néhány pillanat múlva a kilincs elmozdult és az ajtó kinyílt. Egy magas, fekete öltönyt és nyakkendőt viselő férfi (valószínűleg a komornyik) nyitott ajtót. Hosszú arca rendkívül ünnepélyes volt.
- Mit akar? – kérdezte ingerülten. Idegesen mosolyogtam, miközben előadtam neki, miként kerültem ide: a kocsim lerobbant, és sürgősen telefonálnom kell. A férfinak egyetlen arcizma sem rándult beszédem közben, mintha tudta volna maga is, hogy mi történt.
- Jöjjön be – parancsolta.  – Uram már várja önt. Kövessen, kérem!  - felelte a komornyik. Megszeppenve hallgattam. Mi az, hogy már várt rám? Ez csak valami rossz vicc lehet!