4. fejezet

- Hadd mutassam be Önnek Lord William, Bristol grófját – mondta a komornyik. A gróf üdvözlésképp szintén kezet csókolt, mint Chanyeol tette azt pár perce. Miután üdvözölt, kiegyenesedett, majd egyenesen a szemeimbe nézett és keskeny ajkát mosolyra húzta, ami nagyon nem tetszett. Pár másodpercig farkasszemet néztünk. Ahogy szemeibe néztem, azt láttam, mintha meg akarna törni valamiben… Zavartan kaptam el szemeim.
- Telefonálhatnék? Nagyon sürgős lenne… - mondtam zavartan, a földet fürkészve.
- Nagyon sajnálom, de a vihar okozta károk miatt a telefonvonalunk megszakadt – közölte a gróf, hangjában némi sajnálatot véltem felfedezni. – Szerelőt már hívtunk, de nem tudom, hogy mikor érkezik meg, lehet, hogy csak holnapután – felelte a gróf. Szavaira elöntött a pánik.
- De holnapután lesz a nővérem esküvője, amin feltétlenül ott kell lennem! – mondtam kicsit hisztérikusan.
- Semmi baj, biztos vagyok benne, hogy oda fog érni, de addig is nyugodtan itt tartózkodhat – felelte teljes nyugodtsággal a gróf. Egy picit sikerült lenyugodnom, de még mindig nem bíztam meg senkiben és semmiben itt. Olyan furcsa itt minden… – Charles kérem, szóljon pár cselédnek, hogy kísérjék a vendéget a szobájába, illetve szóljon a szakácsnak is, hogy főzzön valamit a vendégünknek, minden bizonnyal nagyon éhes és fáradt lehet – utasította a komornyikot, aki el is ment teljesíteni az utasításokat. Hiába tiltakoztam az ellen, hogy nem szeretnék enni, a gróf nem engedett, így kénytelen voltam beletörődni.

Pár percen belül megérkeztek a szobalányok és elkísértek egy szobába. Az ágyon egy szép ruha volt, amit fel kellett húznom. Egyedül is fel tudtam volna húzni, de a cselédek öltöztettek fel, ami kicsit zavart. A hajam is megszárították, majd szépen meg is csinálták és még ki is sminkeltek. Nem értettem, hogy egy vacsora miatt miért kell ennyire kiöltözni, de inkább nem kérdeztem rá, hanem hagytam, hogy a dolgukat végezzék. Miután kész lettem, elmentek és magamra hagytak. A szoba közepén álltam teljes díszben és azt se tudtam, hogy most mit kéne csinálnom. Nem tudom, hol van az ebédlő! Végül kimentem a szobából, gondoltam, hogy majd megkeresem a helyiséget vagy csak keresek valakit, aki esetleg elkísérne, de a szoba előtt Kai állt és a falnak volt dőlve. Mikor meglátott, ellökte magát a faltól és felém fordult. Tetőtől talpig végig mért, majd enyhén elmosolyodott. Mondjuk én se tettem másképp. Most néztem meg először jól: haja rendezetlenül állt, mégis látszott rajta, hogy nagy gonddal állította be ilyenre, szemei sötét barnák és teljesen érzelemmentesek voltak, semmit se tudtam kiolvasni belőlük; bőre nem teljesen hófehér, attól kicsit sötétebb, de így összességében eléggé félelmetes kinézete volt, viszont pont emiatt vonzódtam hozzá. Mikor már kellőképp kibámultuk egymást, Kai biccentett egy aprót fejével a folyosó irányában, majd elindult. Én is megindultam utána. Rövid ideig csak csendben haladtunk egymás mellett. A csendet én szakítottam meg.
- Kai… - kezdtem bele, miután összeszedtem minden erőm és akaratom, hogy megkérdezzem azt, amit a legjobban nem értettem.
- Hm? – kérdezett vissza, de még csak felém se fordult, hanem továbbra is előre bámult. Kifújtam a levegőt, majd bele is kezdtem mondanivalómba.
- Honnét tudta Luhan a nevem, miközben nem is mondtam meg? – tettem fel első kérdésem. Kai nem válaszolt, amin nem lepődtem meg, azonban ennyivel nem tudott megállítani. – Amúgy miért kellett ennyire kiöltözni erre a vacsorára? – Kai még mindig csak egy pillantásra se méltatott, nem hogy válaszra. – Miért ilyen fura itt mindenki? Ha? – emeltem meg kicsit a hangon, amire Kai megtorpant, majd végre rám nézett, habár csak pár pillanatra. Szemei egy kevés dühöt tükröztek, de nem nagyon tudtam jobban szemügyre venni arcát, ugyanis pár perc múlva vissza is fordult és folytatta útját. – Nem tudom, hogy tudod-e, de a kocsim az árokban kötött ki, mert valaki, akinek pont ugyanolyan kinézete van mint neked,  feltűnt a semmiből és az út közepén flangált, aminek köszönhetően én majdnem elütöttem, de amikor kiszálltam, hogy megnézzem, elütöttem-e, nem volt ott senki. Aztán most itt vagy te… - tettem apró célzásokat. Kai hirtelen megállt, majd elkapta egyik karom, és a falhoz nyomott úgy, hogy azt a kezem, amelyiket elkapta, a fejem fölé szorította. Szívem hevesebben kezdett el dobogni a hirtelen jött közelségétől. Nem is tudom pontosan, hogy a meglepődöttségtől vagy a… Nem, az biztosan nem! Nem tetszik, főleg nem vagyok belé szerelmes! 
- Mondd, miért kérdezel ilyen sokat? – kérdezte lágy, de mégis határozott hangon. A meglepődöttségtől hirtelen nem is tudtam válaszolni, csak kitágult szemekkel néztem a fiú szemeit, ami mint valami feketelyuk szívott magába. Leheletét nyakamon éreztem annyira közel volt. Nyeltem egy nagyot, majd kissé remegő hangon szólaltam meg. Próbáltam határozott lenni, de nem nagyon jött össze.
-   Mert mondjuk nem értek semmit és itt minden olyan fura? – kérdeztem vissza.
- Kérdésre nem válaszolunk kérdéssel – suttogta, majd egyik kezét végig simította nyakamon. – Milyen puha és selymes bőröd van – lehelte alig hallhatóan. Furcsán néztem hol rá, hol a kezére.
- Hogy mit mondtál?
- Semmit – felelte, majd elengedte karom, ami tehetetlenül esett le testem mellé, majd elindult az ebédlő felé. Először csak néztem a fiú távolodó alakját, majd mikor észbe kaptam, utána rohantam. Előtte persze még megnéztem a csuklóm is, amin meglátszódott ujjainak nyoma, pedig nem is vettem észre, hogy ennyire szorította volna.

Amikor beléptünk az ebédlőbe, a szám is tátva maradt: a szoba közepén egy hosszú asztal, körülötte jól megmunkált székek álltak. Az asztal fölött egy gyönyörű csillár lógott, rajta viszont égők helyett gyertyák voltak. Az asztalfőn ült a gróf. A többi széken pedig sok ismeretlen, vagyis csak nyolc, ugyanis kettőt ismertem: az egyik Chanyeol, a másik pedig Luhan volt, foglalta el. Három hely volt szabad: a gróf jobb és bal oldalán., illetve még egy a többi fiú között. Kai leült a gróf bal oldalára, míg én esetlenül álldogáltam. A gróf végül leültetett a jobb oldalára. Ahogy leültem, minden szem rám szegeződött, ami eléggé zavaró volt.
- Charles, kérlek szólj, hogy hozhatják a vacsorát – szólította meg a komornyikot, aki egész végig az ajtó mellett állt. Észre se vettem amikor megjöttünk, annyira beleolvadt a falba. A komornyik elment, majd a gróf ismét felém fordult. – Addig hadd mutassam be a jelenlévőket. Luhannal és Chanyeollal már találkoztál, gondolom, őket nem kell bemutatni – fordult felém a gróf. Bólintottam egy aprót, jelezve, hogy nem kell bemutatni a két fiút.  – Aki itt ül melletted, ő Baekhyun. Kai mellett Chanyeol, és Chanyeol mellett ül Suho, utána Luhan. Baekhyun mellett Sehun foglalt helyett és mellette pedig Chen. Chen mellett Xiu Min, szemben Xiu Minnel pedig Lay ül, Lay mellett Kris és Krissel szemben Tao – felelte a gróf. Annyian voltak, hogy sokszor azt se tudtam, hogy kiről beszél, nemhogy a neveket tudtam volna megjegyezni. Még jobban szemügyre se tudtam venni őket, mert abban a pillanatban, hogy a gróf mindenkit elsorolt, meg is jött az étel. Egy fiatal fiú hozta be tálcán az ételt, amit le is rakott az asztalra, majd meghajolt és ment is volna el, ha a gróf nem állítja meg.
- D.O. – sóhajtott egyet az említett személy.  –Hányszor mondjam még el, hogy semmi szükség arra, hogy te főzzél vagy szolgáld fel az ételt – a gróf hangján hallaszott, hogy már eléggé sokszor elmondta ezt, ugyanis eléggé unottan mondta. Biztos ez a bizonyos D.O. sokszor veszi át a személyzet szerepét. D.O. csak elmosolyodott, és vállat vont. Mielőtt helyet foglalt volna Kris mellett, még visszavitte a tálcát.

A vacsora finom volt, de nem ettem túl sokat, ugyanis nem voltam túlzottan éhes, főleg hogy már ilyen késő volt. Vacsora közben még egy dolog eszembe jutott, ami nagyon nem passzolt: már éjfél is elmúlott, viszont ők is most vacsoráznak, miközben a házban sehol nem égett lámpa, amikor megjöttem, ami arra utalt volna, hogy valaki esetleg fenn lenne. Ennek ellenére, mintha csak hat óra lenne, vacsorázik az egész család. A következő furcsaság az volt, hogy senki nem ivott közben, pedig én többször is kértem egy pohár vizet.
- Charles, kérem szóljon a cselédeknek, hogy hozza az innivalót – adta ki az újabb utasítást a gróf. Pár percen belül meg is érkezett egy cseléd egy tálcával, amin sok-sok pohár volt és egy üveg vörös folyadék, ami feltételezéseim szerint bor volt. Mindenki elé került egy üvegpohár, és bele a folyadék. Még mielőtt megéreztem volna az innivaló szagát, megállapítottam, hogy túl sötét ahhoz, hogy vörös bor legyen, de amikor megéreztem a kellemesnek igazán nem mondható illatát, rögtön elfogott a hányinger. Mintha vér lett volna, de nem voltam benne biztos. Aztán amikor mindenki belekortyolt az italába, kivillantak az éles szemfogaik. Azt hittem, hogy rosszul látok! Csaknem… Ahogy ez a gondolat végig futott az agyamon, rögtön elkezdett velem forogni a világ, majd el is ájultam.