2. fejezet

Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de most, hogy felébredtem, első dolgom az volt, hogy megnézzem, nem sérültem-e meg. Szerencsére komolyabb bajom nem lett kisebb horzsolások, zúzódásokon kívül. Reméltem, hogy a kocsinak nem lett semmi baja, de mikor megpróbáltam beindítani, csak köhögött kettőt a motor, majd leállt. Mikor másodszorra próbáltam beüzemelni autómat, már köhögni se köhögött.
- Aihs! – csaptam a kormányra. Persze ilyen is csak velem történhet! Ez a mai nap kész balszerencse. Nem elég, hogy az eredeti, rövidebb út le van zárva, így az egyetlen út a városba csak ezen a falun vezet keresztül, még ez is!
 Csendben ültem autómban, és gondolkodtam, hogy mitévő legyek. Ebben a faluban csak átutazóban vagyok, nem ismerek itt senkit, de a legrosszabb, hogy az utolsó benzinkút is vagy harminc kilométerre volt innét, amit hát gyalog, szakadó esőben őrület lenne megtalálni.  Próbáltam értelmes ötlettel előállni, de nem nagyon sikerült. Gondoltam arra, hogy bekopogok az egyik házba, hogy telefonálhassak, de tekintve, hogy éjfél lesz pár percen belül, elég kicsi a valószínűsége, hogy ilyenkor bárki is fenn legyen. Jobb ötlet híján viszont nem tehettem mást, kiszálltam a kocsiból, és körülnéztem, hogy van-e a közelben egy ház. Nem messze tőlem szerencsére volt, így elindultam felé. Ahogy átmentem az úttesten, eszembe jutott az a fiú. Biztos voltam benne, hogy nem sikerült elkerülnöm, de itt még se fekszik senki… Egyre furcsább volt ez az egész. Elbizonytalanodtam abban, amit láttam. Valóban láttam valakit, vagy csak a fény űzött velem tréfát?
- Nem. Biztos vagyok benne, hogy volt ott valaki… - mondtam ki hangosan is gondolatom.
Egy kocsiút vezetett fel a házhoz, ami egy jó ötperces sétát vehetett igénybe, ami alatt tökéletesen bőrig áztam. Amint elértem a kocsiutat, villámlott egy hatalmasat ezzel megvilágítva a házat. Nagy öreg háznak tűnt, ezért reméltem, hogy volt beszereltetve telefon. Felmentem a nyikorgó lépcsőkön a bejárati ajtóhoz. Az ajtó előtt megálltam és kifújtam magam. Teljesen átázott a ruhám, de legjobban a cipőm. A kocsifeljáró is tele volt jókora pocsolyákkal, amiket nem tudtam kikerülni. Szerencsére a tornác, ahol álltam, megvédett az esőtől, így itt kicsavartam ruhámból a vizet, már amennyire tudtam. A lenti szobákban sehol nem égett lámpa, ezért kissé eltávolodtam a tornáctól, hogy a fenti ablakokat is ellenőrizhessem. Sajnos, sehol nem égett lámpa. Ezt valahogy sejtettem, elvégre nagyon késő van már, és biztos már mindenki húzza a lóbőrt a meleg ágyban. Erre a gondolatra csak felsóhajtottam, majd úgy döntöttem, megvizsgálom a ház hátsó részét is, hátha valahol ég a lámpa. A ház bal szárnya felé indultam el. Ahogy sétáltam az ablakok alatt, hirtelen az egyik szobában fény gyulladt. Már kezdtem örülni, hogy valaki mégis csak fent van, és már pont indultam volna vissza, hogy bekopogjak, amikor hangokat hallottam meg a szobából, ezért inkább itt maradtam hallgatózni. Azt elsőre le tudtam venni, hogy két férfi van benn.
- Urunk hamarosan elkészül az előkészületekkel. Valóban úgy gondolod, hogy el fog jönni?
- Igen. Nincs más választása, ha el akar jutni a nővére esküvőjére – válaszolt egy sokkal higgadtabb férfihang.
- Igazad van – felelte a másik.
Próbáltam belesni az ablakon, de nem nagyon sikerült. Próbálkozásom következtében zajt csaptam: belenyúltam egy bokorba. Reméltem, hogy nem hallották meg, bár tudtam, hogy ez nem így történt.
- Hallottad? – kérdezte az egyik.
A következő pillanatban egy árnyékot láttam meg közeledni az ablakhoz, majd kinézett rajta az a fiú. Teljesen elbűvölt azokkal a sötét barna színű szemeivel és bármennyire is tudtam, hogy veszélyes, mégis vonzott. Arca teljes higgadtságot tükrözött. Srégen lenézett, így szemünk pont találkozott. Huncutul elmosolyodott, amitől én nagyon megijedtem. Tudtam, hogy nekem most végem, mert be fog árulni, de nem tette. Teljesen ledöbbenve hallgattam, ahogy hazudik.
Leoltották a villanyt, pontosabban elfújták a gyertyát. Kicsit megnyugodtam, de a furcsa beszélgetésük miatt eléggé nyugtalan voltam. Lehet, mégiscsak jobban tenném, ha gyalog indulnák el egy benzinkutat keresni… Visszamentem a bejárati ajtóhoz. Az ajtó közepén egy szépen megmunkált kopogtató díszelgett. Ezzel zörgettem be az ajtón. Néhány pillanat múlva a kilincs elmozdult és az ajtó kinyílt. Egy magas, fekete öltönyt és nyakkendőt viselő férfi (valószínűleg a komornyik) nyitott ajtót. Hosszú arca rendkívül ünnepélyes volt.
- Mit akar? – kérdezte ingerülten. Idegesen mosolyogtam, miközben előadtam neki, miként kerültem ide: a kocsim lerobbant, és sürgősen telefonálnom kell. A férfinak egyetlen arcizma sem rándult beszédem közben, mintha tudta volna maga is, hogy mi történt.
- Jöjjön be – parancsolta.  – Uram már várja önt. Kövessen, kérem!  - felelte a komornyik. Megszeppenve hallgattam. Mi az, hogy már várt rám? Ez csak valami rossz vicc lehet!