3. fejezet

A komornyik a hallba vezetett. Mondta, hogy üljek le nyugodtan, amíg Ura megérkezik. Aztán elment, hogy szóljon annak az „Úr”-nak. Leültem egy székre, majd körülnéztem a hallban. Jobb állapotban volt, mint azt a ház külseje miatt gondolni lehet. A falat tölgyfa tapétaburkolat fedte, amin arcportrék lógtak.
Már vagy tíz perce ücsöröghettem itt, de még mindig nem jött senki, ezért gondoltam egyet és felálltam, hogy szemügyre vehessem a festményeket a falon. Minden arc érdekes volt és lerítt róluk, hogy nem mai fiatalok voltak, mondjuk ez a házon is látszott. Ahogy sétáltam a portrékat nézegetve, megállapítottam, hogy a többség még fiatalon elhalálozott, amit a kép alatt található évszámok is bizonyítottak. Az egyik festmény, pontosabban a nő, akit ábrázolt, teljesen megfogott. Habár fiatalon meghalt, látszott rajta, hogy szigorú nő lehetett, mégis gyönyörű volt. Ahogy egyre csak bámultam ezt a képet, hirtelen megmozdult a nő szeme. Kicsit hátra hőköltem, de amint megláttam, hogy szája is megmozdul, közelebb mentem. Nem tudom miért, de úgy gondoltam, hogy nekem akar mondani valamit, de mivel nem értettem, hogy mit mond, fülem a szájához tapasztottam. Így már jól hallottam.
- Légy óvatos! Sokak estek már eme gróf szörnyű áldozatává – felelte halkan a nő. – Mind ártatlanok voltak úgy, ahogy te is. Mondanám, hogy menekülj, de aki egyszer ide beteszi a lábát, soha nem jut ki, csak úgy, ha elpusztítja a grófot, de ez lehetetlen segítség nélkül, amit itt sajnos nem találsz. Mindenki hű szolgája már sok-sok évtizede – suttogta a nő. Nyeltem egy nagyot.
- Akkor mit tudok tenni? – kérdeztem reszkető hanggal.
- Attól tartok semmit – mondta a festmény. – Valaki jön! – figyelmeztetett. Ijedten kaptam hátra a fejem, hogy lássam, tényleg jön-e valaki, de csak a cipőkopogást lehetett hallani. – Figyelj rám jól! Ne igyál a fehér borból és soha ne utasíts el semmit! – tájékoztatott a nő, majd elhallgatott.
- Várj! Árulj el nekem még valamit! – szóltam utána, de hiába, már nem válaszolt. Kétségbeesetten néztem a képre.
- Hát te mit csinálsz? – szólt rám erélyesen egy nem túl mély férfihang. A hang hallatán összerezzentem, majd óvatosan megfordultam.
- Hogy én? – kérdeztem.
- Szerinted ki más? Van itt rajtad kívül még valaki? – felelte gúnyosan. Ahogy jobban szemügyre vettem, meg állapítottam, hogy helyes, de nagyon. Az első dolog, ami eszembe jutott róla, hogy úgy néz ki mint egy herceg, egy nagyon aranyos herceg. – A Mester nem szereti, ha a holmija között kutakodnak.
- De én nem csináltam semmit! – emeltem fel kezeim magam elé védekezően. – Csak megnéztem a képeket, mert nagyon szépnek találtam őket. Tudod, nagyon szeretem az ilyen régi dolgokat – hazudtam neki. Ő csak szúrósan nézett engem: nem hitte el.
- Büntetésben lenne részed, ha a Mester kapott volna rajta, de eltekintek tőle, mert tudom, hogy még új vagy itt. Gyere, üljünk le, amíg várakozunk. Sokkal kényelmesebb, mint állni, nemde? – kérdezte, mire én aprót bólintottam, majd visszaültem eredeti helyemre, szembe velem pedig ő foglalt helyet.
- Egyébként Luhan vagyok. A Mester küldött, hogy társalogjak veled addig, amíg ő meg nem érkezik. Tudod, fontos dolga akadt és még nem tudta befejezni – mosolyodott el halványan, ami nekem egy cseppet sem tetszett. Már majdnem rávágtam, hogy még nem fejezte be az előkészületeket, de még időben sikerült megfékeznem nyelvem, különben még nagyobb bajban lettem volna.
- Az én nevem – kezdtem el, de Luhan félbeszakított.
- Sora, tudom – fejezte be mondatom. Honnét tudja a nevem? Kezd egyre furcsább lenni ez az egész.
- Szabad megkérdeznem, hogy honnét? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam semmiképp se magamra haragítani, de egyre kíváncsibb lettem, hogy pontosan mi is folyik ebben a házban. Már vártam Luhan válaszát, de azt sajnos nem kaptam meg, ugyanis pár percen belül hangos zajongásra lettünk figyelmesek.
- Luhan!  - kiáltott neki egy fiú, akinek hangját ezerből is felismerném: az egyik fiú volt, akinek a beszélgetését kihallgattam. Luhan csodálkozva pillantott ismerősére.
- Chanyeol! Hát te? Nem úgy volt, hogy ma visszamész a fővárosba? – kérdezte attól a bizonyos Chanyeoltól, kinek látszólag nagyon megörült.
- De igen, úgy volt, de közbe jött valami – felelte. – Egyébként is, mit csinálsz te itt? És ki ez a csinos lány itt veled?  - nézett rám összehúzott szemekkel. Luhan erre felnevetett.  - Csak nem… - tette kezét a szája elé.
- Jól van, inkább ne is folytasd – szakította félbe Luhan a fiút.
- Akkor eltaláltam? – vigyorgott barátjára.
- Nem. Ő a Mester vendége, és mivel még nem végzett a dolgával, elküldött engem hozzá, hogy ne legyen egyedül – világosította fel Luhan a fiút. Én mindeddig csendben hallgattam a két fiú párbeszédét, amiből le tudtam venni, hogy elég közel állnak egymáshoz. Chanyeol az arcára csapott, majd hozzám rohant. Én csak megszeppenve figyeltem őt.
- Kérem, bocsásson meg kisasszony! Én tényleg nem tudtam, hogy Ön a Mester vendége – szólt alázatos hangon, majd letérdelt elém és kézfejemet megcsókolta. Csodálkozva figyeltem, ezt a hirtelen jött nagy udvariasságát. – Az én nevem Chanyeol.
- Erre semmi szükség – makogtam. Chanyeol felkapta fejét.
- Biztos? – kérdezte a fiú.
- Persze, és nem kell magáznod, szólíts csak nyugodtan Sorának – mosolyogtam rá, amit Chanyeol is viszonzott, majd felállt és leporolta térdét.
- Hé Chanyeol! – kiáltott a fiúra egy másik, kinek hangját szintén felismertem. Ő volt az a fiú, kinek köszönhetően idekerültem. – Hagyd békén a vendéget! – jött közelebb. – A Mester hamarosan megérkezik, ezért kérlek, ne fáraszd le még idő előtt.
- Kai! – csodálkozott Chanyeol. – Persze, csak Luhan után jöttem…
- Jól van, de a Mester hamarosan megérkezik – felelte Kai, mire a két másik fiú bólintott. Aztán felém fordult. – Az én nevem Kai – mutatkozott be, majd egy elbűvölő mosolyt küldött felém, amitől kirázott a hideg is. Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de Kai megelőzött. – Nem kell bemutatkoznod. Itt mindenki tudja, hogy ki vagy – mondta Kai rezzenéstelen arccal. Ha eddig értettem is volna valamit, az biztos, hogy ebben a percben az is szertefoszlott volna. Megint nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, miért olyan fura itt mindenki, meg hogy honnét tudják a nevet, de abban a pillanatban megjelent valaki. Egy magas férfi lépett be a hallba. Bíborszínű kabátot viselt, arca nagyon komor volt és szemei tekintélyt parancsoltak. Arca kicsit ráncos volt, de még látszódott rajta, hogy nem öreg. Amikor megjelent ez a férfi, mindhárom fiú, kik velem társalogtak, egyszerre hallgattak el. Lehet, hogy ő lenne a Mester?