11. fejezet

Még éjjel volt a javából, amikor felébredtem. Valahogy nem lepődtem meg azon, hogy egyedül voltam a szobában… A fejem még fájt, de egyébként jól voltam, azt leszámítva, hogy azt se tudtam, hogy mi történt. Addig még rémlik minden, hogy Chanyeollal voltam valami titkos szobában, ahol elájultam, majd volt egy fura álmom, hogy meg akart fojtani a gróf, meg még két alak, aztán épphogy felébredtem rögtön újra el is ájultam. Emlékszem, hogy a nappaliban voltam, de most már Kai szobájában voltam. Ezt sem értettem, de különösebb jelentőséget nem is tulajdonítottam neki, elvégre biztos ő hozott ide, csak akkor ő hol lehet?
Kikeltem az ágyból, és elhagytam a szobát, hogy megkeressem Kait.
Ahogy a hosszú folyosón sétáltam, megállapítottam, hogy ez a ház kívülről kicsinek tűnik, de ha valaki belép, megtudja, hogy kész labirintus. Tele van szobákkal, és tuti titkos helyek is vannak benne… A sok hálón nem lepődök meg, elvégre több mint tizenketten laknak itt…
Ahogy a folyosón sétálgattam, kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogom megtalálni Kait, vagy esetleg Chanyeolt… Egyébként miért is akarom megtalálni Kait? Nem tudom, egyszerűen csak érzem, hogy most beszélnem kell vele… Szeretném megtudni, hogy mi történt, és hogy pontosan mi is folyik ebben a házban. Egyáltalán mi volt ez az álom? Vagy látomás… Kezdem egyre jobban azt érezni, hogy megőrültem. Kai, hol lehetsz? Hol vagy olyankor, amikor szükségem lenne rád? Ha szólítanám, vajon megjelenne a semmiből? Elvégre tud teleportálni, vagy mi…
Benyitottam az összes szobába, ami a folyosóról nyílt, de sajnos egyikben sem volt ott. Megfordult a fejemben, hogy esetleg abban a titkos szobában van, de nem találnék újra oda, ezért inkább megindultam az ebédlő felé, hátha most is ilyen későn esznek. Szerencsére, tudtam, hogy hol találom meg az étkezőt, ezért sietősebbre vettem lépteim. Miért van olyan érzésem, hogy figyelnek? Hogy fordulhatott fel az életem ennyire egy éjszaka alatt?!
Magam is meglepődtem, hogy letaláltam az ebédlőbe, pedig csak kétszer jártam ott, és még soha nem jegyeztem meg bármit is ilyen gyorsan. Beléptem az említett helyre, de senkit nem láttam az asztalnál, ezért tovább mentem a konyhába. Egy fekete hajú fiú sürgött-forgott a konyhapultok előtt, akit bármikor bármilyen körülmények között felismerek: az egyik gonosz az álmomból. Megtorpantam az ajtóban, és már pont inkább visszafordultam volna, amikor a fiú megfordult és meglátott engem. Arcáról először döbbenet volt leolvasható, de aztán elmosolyodott.
- Hát te? – kérdezte.
- Én csak Kait kerestem – feleltem zavartan. – De nincs itt, úgyhogy nem is zavarok tovább – mondtam, miközben szemeimmel a padlót bámultam, és egyik hajtincsem tekergettem.
- Nem zavarsz. Gyere ülj le!
- Nem, én tényleg ne – nem tudtam befejezni a mondatom, mert a fiú elkapta a karom, és berántott a helyiségbe, majd leültetett egy székre. Én csak tágra nyílt szemekkel figyeltem mindezt. Az ismeretlen fiú még tett-vett egy kicsit a pultokon, majd kivett a sütőből egy tepsit, majd a benne lévő sütit kipakolta egy tányérra. Aztán a tányért lerakta elém, és leült velem szemben.
- Tessék, kóstold meg – mutatott az édességre. – Most fejlesztettem ki ezt a fajtát, és remélem, hogy jó lett – ecsetelte mosolyogva, miközben a sütikre mutatott. Én is lepillantott a finomnak kinéző édességre, de valahogy nem mertem megkóstolni. Mi van, ha ő tényleg rosszat akar nekem, és esetleg van a sütiben valami? Nem mertem kockáztatni, de ahogy beszippantottam az ínycsiklandozó süti illatát, az mintha kezdett volna egyre jobban elkábítani, megbabonázni.
- Szabad? – kérdeztem, mire a fiú bólintott. Kivettem egyet a tányérról, majd szám előtt megállítottam. Így szemeztem vele egy darabig, majd úgy döntöttem, hogy még nem kóstolom meg. Még ráér.
- Egyébként hogy hívnak? – kérdeztem kíváncsian.
- D.O. – válaszolta. – Na, nem kóstolod meg? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan sikerült – sürgetett.
- Te miért nem eszel belőle?
- Áh, én nem szeretem az édességeket, de másoknak szokott ízleni, amit csinálok – vont vállat. Nyeltem egy nagyot, majd újra számhoz emeltem a sütit, majd amikor már pont beleharaptam volna, megjelent a semmiből egy fekete macska, ami kikapta a kezemből az ételt, ezzel megkarmolva a karom, majd az asztalra ugrott. Onnét letolta a földre a tányért, ami hatalmas csattanással tört ripityára. D.O. is és én is csak nagy szemekkel figyeltük, majd amikor a macska már szaladt is kifelé, tudatosult csak bennünk, hogy mi történt. D.O. egy sor káromkodás után felállt, hogy a macska után menjen, de hirtelen Kai elkapta a karját.
- Nem mész sehová D.O. – felelte nyugodt, rezzenéstelen arccal Kai. – Jobb lesz, ha távol maradsz tőle. Ha még egyszer hozzá érsz, akkor nem fog érdekelni, hogy a barátom, szinte már a testvérem vagy, nem fogok kegyelmezni – fenyegette, majd elengedte a karját és hozzám fordult. – Gyere – mondta és megragadta a karom, ahol a macska is megkarmolt. Kezemnél fogva felhúzott és kiráncigált a konyhából.
- Kai, ez fáj, engedj el! – visítoztam, és próbáltam kitépni karom a kezei közül, de nem sikerült. Kai meg mintha meg se halott volna, nagy léptekkel haladt a hosszú folyosón. Aztán enyhült a szorítása és meg is állt. Én kihasználtam a helyzetet és kitéptem kezem az övéből.
- Ez mégis mi volt? – kértem számon. – Kai, kérlek magyarázd el, hogy ez mégis mi a fene volt! Mi az, hogy nem érhet hozzám? Nem vagyok senkié, hogy így meg kelljen mondanod bárkinek is, hogy ki érhet hozzám és ki nem! Egyébként is, mi rossz volt abban, hogy a macska után akart menni, ami tönkre tette, amibe oly sok idejét és energiáját fektette! Csak azt akarta, hogy kóstoljam meg az újonnan készített sütijét, ebben mi rossz volt? Ha? – kiabáltam vele, de Kai semmit nem reagált, csak megfordult. Mérges volt. Csak azt tudtam kiolvasni a tekintetéből, amivel megilletett. Igazából tényleg nem értettem, hogy most mi baja van. Még neki áll feljebb…
- Majd mindent megtudsz, ha itt lesz az ideje – mondta már kicsit lágyabb hangon. Arc izmait is ellazította. Kezével végig simított arcélem, de mielőtt még ezt végig megtehette volna, és ellöktem magamtól kezét.
- És mégis mikor lesz itt az ideje? Hm? Én ráérek, nyugodtan elmondhatnád ám, hogy pontosan mi is folyik körülöttem! Hogy mik azok a furcsa álmok, hogy egyik pillanatról a másikra elájulok… - halkultam el a végére.
- Még nekünk, vagyis nekem se világos minden, de ha megtudtunk mindent, akkor majd elmondom, jó? – kérdezte, de én megráztam a fejem.
- Most, vagy soha – feleltem, majd ott hagytam. Nem érdekelt, hogy mit tud, vagy mit nem. Én semmiről nem tudok, és ő nyilván tud, vagy legalább sejt valamit ezzel kapcsolatban. Legalább azt elmondhatta volna! Ő viszont még ennyit se képes megtenni értem…
Ideges voltam, ezért nagy, sietős léptekkel haladtam a folyosón egyenesen a konyha felé, hogy bocsánatot kérjek D.O.-tól. Szorosan a fal mellett mentem, amikor hirtelen egy kéz megragadta a csuklóm, egy másik meg számat tapasztotta le, és behúzott egy sötét szobába. Nem láttam semmit, csak azt hallottam, hogy kattan egyet a zár.

10. fejezet

- Hányszor kell még elmondjam, hogy hagyd békén a fiam? – emelte fel a fejem a gróf, majd választ nem várva nyomta vissza a vízzel teli kádba. Még levegőt venni se volt időm, olyan hirtelen találkoztam újra a hideg vízzel.
Hogy miért? Azt én magam se értettem, csak azt tudtam, hogy a gróf meg akar ölni. Tüdőm meg telt vízzel, majd mikor már majdnem megfulladtam, a gróf felemelte a fejem. Hajamat markolta, majd kitépve azt.
- Még mindig nem beszél? – kérdezte ingerülten, ám válaszomat megint nem várta meg. Annyira érthetetlen volt. Egyszerűen nem tudtam összerakni az eseményeket…
Kezemmel akartam magam kiszabadítani a gróf karmai közül, de amint megpróbáltam megmozdítani őket, észrevettem, hogy össze vannak kötözve jó erősen, így még csak kibújni se tudtam volna belőle.
A buborékok csak úgy mentek a felszín felé, ezzel egyre több oxigén hagyta el tüdőm. Megint majdnem megfulladtam, amikor újra felhúzott.
- Mit akarsz tőlünk, hm? A pénzünk, vagy csak hírnevet? Hogy tudtad ennyire elcsavarni a fiam, a feleségem és még jó pár unokaöcsém fejét? Boszorkány vagy, ne is tagadd. Csak hogy tudd, nem sikerült mindenkit elvarázsolnod – ordította a gróf, majd megjelent mellette két másik alak. Rémülten néztem rájuk, és próbáltam segítségért könyörögni a szememmel, de ők ignoráltak engem. Kinyitottam szám, hogy jó nagy levegőt vegyek, de rögtön újra a víz alá kerültem. Még nem adtam fel. Próbáltam a lábaimat hasznossá tenni, és megrúgni a grófot, de az is össze volt kötve. Már kezdtem teljesen elveszteni minden reményt, és beletörődni, hogy meghalok, amikor hirtelen megjelentek páran.
- Drágám, hagyd abba! – hallottam meg egy fiatal nő hangját, ami ismerős volt.
- Apa, ne bántsd őt! – tiltakozott Kai is.
A következő pillanatban a gróf elengedett, és engem valaki felhúzott. Az első dolog, amit megláttam az Kai arca volt, aki rögtön karjaiba zárt. Körülötte megláttam a hölgyet a festményről, Luhant, Chanyeolt és még egy fiút, akik a másik három személlyel foglalkoztak.
Hirtelen kezdtem el köhögni, ahogy az oxigén bejutott a szervezetembe. Már kezdtem örülni, hogy még se halok meg, amikor megint elsötétült minden…

- Jól van?
- Mi történt?
- Chanyeol, te bántottad?
- Az isten szerelmére, válaszolj már!
Ezekre a hangokra ébredtem fel. Szemem lassan nyitottam ki. Az első, amit megláttam, az Kai aggódó arca, mellette Chanyeol, mögötte pedig Luhan és még két fiú, akik szüntelen Chanyeolt szidták.
- Felébredt! – kiáltott fel Chanyeol, mire minden szem rám szegeződött és mindenki elhallgatott. Lassan felültem.
- Jól vagy? – kérdezte Kai, mire bólintottam.
Igazából az túlzás, hogy jól vagyok, mert még mindig forog velem a világ és a fejem is hasogat, de aránylag jól voltam. Ahogy körbenéztem a sok aggódó szempáron, hirtelen megpillantottam két eléggé nem kívánatos személyt. Ahogy megláttam arcukat, újra lejátszódott bennem az „álmom”. A hideg is kirázott és még jobban forogni kezdett velem a világ. Ők voltak ott a gróffal! A felismerés teljesen lesokkolt, és újra elvesztettem eszméletem.

Kai pov.

Már kezdtem megnyugodni, mikor Sora felébredt, de hirtelen újra elájult. Nem értettem, hogy mi folyik körülötte, habár voltak elképzeléseim, semmit nem mertem szentül állítani.
Én még mindig itt ültem a kanapén Sora mellett és gondolkodtam. A többiek már rég elmentek Chanyeolt leszámítva.
- Szerinted mi történt? – kérdeztem tőle tanácstalanul.
- Nem tudom – vont vállat barátom.
- Láttad, ahogy Krisre és D.O.-ra nézett? – Chanyeol bólintott egy aprót. – És emlékszel még arra az estére, amikor majdnem vízbe fullasztották? – Chanyeol megint bólintott. – Lehetséges lenne, hogy mégis csak ő az?
- Szerintem igen. Már az is nagyon furcsa volt, amikor először elájult – tanakodott barátom.
- Tényleg, mi történt?
- Hát, elvittem megmutatni neki a titkos szobánk, és odaadtam neki a régi naplód, hogy olvassa el, és aztán kérdőn nyújtott felém egy képet róla – emlékezett vissza a nemrég történtekre Chanyeol. – Én ideges lettem, mert nem akartam, hogy különösebben tudjon róla, meg az is már furcsa volt, hogy megmaradt róla még egy kép, pedig ha jól emlékszem, akkor mindet megsemmisítettük akkor, leszámítva egyet, de azt magadnál hordod. Épp ezért elégettem a képet, és akkor hirtelen elkezdett furcsán viselkedni…
- Akkor minden bizonnyal tényleg ő az – feleltem.  – Minden percben mellette kell lennünk, nehogy bántódása essen – jelentettem ki határozottan, mire Chanyeol hevesen bólogatni kezdett. – Kikre számíthatunk?
- Luhan, Baekhyun és Xiu Min, másra azt hiszem nem. Mindenki utálta őt, minket leszámítva.
- Értesítsd őket, én addig elviszem őt a szobámba, jó?
- Rendben – mondta Chanyeol majd felállt és már ment is volna, ha nem tartott még vissza egy kicsit.
- A többiekre pedig ügyelni kell, hogy soha ne legyenek a közelében, ne is beszéljen velük, kapni pláne ne kapjon tőlük semmit. – Ja és még valami, ki kell találnunk, hogy mit forgat a fejében – Chanyeol bólintott, majd elment.
Én a karjaimba vettem Sorát, és elvittem a szobámba, ahol befektettem az ágyba, majd én is mellé feküdtem.
- Ne félj, nem fogjuk engedni, hogy bármi bántódásod essen – suttogtam, miközben fejét simogattam. 

9. fejezet

- Mint egy szoba – felelte Chanyeol halál komoly arccal. Azt hittem, hogy valami komolyabb vagy titkosabb hely, mert eléggé úgy viselkedett. Már kezdtem azon fantáziálni, hogy mi lehet itt, erre benyögi, hogy egy szoba. Most csak úgy komolyan, ennyire hülyének néz, vagy mi?

Rögtön se válaszolni, se reagálni nem tudtam. Váratlanul ért, hogy ezt mondta. Végül beletúrtam a hajamba, s megszólaltam.
- Ömm… Chanyeol – néztem rá az említett személyre. – Minek nézel te engem?
- Embernek? – kérdezte viccesen, mire normál esetben felnevettem volna, de most nem.
- És az embereket?
- Nem tudom, miért?
- Csak mert, ha ezt nem osztod meg velem, azt hiszem rá se jövök és hülyén haltam volna meg – csóváltam a fejem, mire Chanyeol felnevetett. – Na de most komolyan, milyen helyre hoztál te engem?
- Mint már mondtam, ez egy szoba, de nem is akármilyen!
- Chanyeol, mondjad már!
- Jó, szóval ez az én és Kai titkos rejtekhelyünk volt. Mikor még kisebbek voltunk folyton idebújtunk és játszottunk – válaszolt végre normálisan, majd megindult és intett, hogy kövessem. – Mindenféle hülyeségeket csináltunk itt és ide rejtettük a legféltettebb dolgainkat. Most már persze nem nagyon használjuk, de ha rossz kedvem mindig idejövök, hogy felidézzem a régi szép emlékeket – miközben mondta, mosolygott. Látszott rajta, hogy épp eszébe jutnak a gyerekkori csínytevéseik és az efféle dolgok. Közben régi plüssállatokat, képeket meg mindenféle játékot megfogott, megnézett és visszarakott.
- Értem, és miért itt hoztál ide? – kérdeztem, mivel még mindig nem értettem a pontos lényegét. Az mind szép és jó, hogy megmutatta nekem ezt, amiből azt vettem le, hogy megbízik bennem. Hogy miért, magam sem tudom.
- Nem tudom – vont vállat a fiú. – Csak úgy szerettem volna megmutatni egy-két dolgot. Biztos szeretnél többet megtudni Kairól – mondta, majd a kezembe nyomott egy füzetet. – Ez Kai naplója. Olvasd el, megtudsz belőle egy-két érdekes dolgot.

A fiú ezután lefeküdt egy kanapéra, és becsukta szemét. Lehet csak pihenni akart, lehet aludni. Ezzel most nem foglalkoztam, hanem leültem mellé, majd kinyitottam a füzetet. Alig bírtam elolvasni akármit is belőle, annyira olvashatatlan volt Kai kézírása. Miután nagyjából hozzászoktam a ronda íráshoz, már könnyebben haladtam.

Egy-két érdekességet valóban megtudtam belőle. Kai gyerekkori titkait, például, hogy félt egyedül aludni, ezért mindig anyukájával aludt. Egy idő után azonban mikor már idősebb volt, az anyukája soha nem engedte, hogy vele aludjon, ezért lefekvés előtt altatódalt énekelt neki és addig volt velem, amíg el nem alszik.

A legtöbb oldalban sok érdekesség nem volt, a dátumot leszámítva; vagy száz éve volt. Fura belegondolni, hogy egykor még ők is emberek voltak, legalábbis a naplóból ez jött le, és aztán valami miatt meg vámpírrá változtak. Egyre jobban kezdett érdekelni az igazság.
Ahogy a füzetet lapozgattam, kiesett belőle egy fénykép, amin egy fiatal, szőke, tipikus 18 századi fiatal lány volt.
- Chanyeol –szólítottam.
- Hm? – kérdezte még mindig csukott szemmel. Szóval nem aludt, legalábbis már nem.
- Ő ki? – kérdeztem, majd a képet neki nyújtottam. Félig kinyitotta a szemét, majd mikor meglátta a képet, felült.
- Ez honnét van? – kérdezte kissé idegesen.
- A naplóból esett ki – feleltem. Amióta itt vagyok, még nem sokszor találkoztam, illetve láttam Chanyeolt, de amikor láttam, mindig mosolygott és jó kedve volt. Most viszont félelmetes volt így látni. Úgy gondolom, hogy ennek a lánynak nagy szerepe volt abban, hogy vámpírrá változtak…
Két érzés kavargott bennem; olyan volt, mintha Chanyeol bármelyik pillanatban bántani akarna, illetve hogy nem szeret, mert megbántottam valamivel. Egyszerűen nem érettem, hogy mik ezek az érzések, de nagyon rossz volt.
Chanyeol kikapta a kezemből a képet, majd elégette. Ezen még meglepődni se volt időm, mert egy furcsa, belül szorongató érzés kerített hatalmába. Nem kaptam levegőt, a tüdőm összeszorult, és hiába kapkodtam a számon keresztül, nem jutott be szervezetembe. Látni is már csak halványan láttam az eseményeket, de nem tudtam összerakni, hogy mi folyik körülöttem. Chanyeol kétségbeesett arca, a semmiből feltűnő Kai, aki a karjaiba vesz, majd elvisz valahova. Még hallottam, ahogy Kai azt suttogja, hogy bírjam ki még egy kicsit, de aztán elsötétült minden…

8. fejezet

Az éjszaka folyamán már semmi és senki nem zavarta meg békés szunyókálásom. Reggel mikor felébredtem, szerencsére nem teljesült félelmem, hogy Kai már nem lesz mellettem. Ugyanúgy feküdtünk, mint amikor elaludtam.
- Felébredtél? – kérdezte tőlem Kai, mire én bólintottam. Felültem és megdörzsöltem szemeim. – Hogy aludtál?
- Jól – feleltem, majd ásítottam egyet. Kinéztem az ablakon. Kint sütött a nap, nyoma se volt a tegnap esti nagy viharnak, habár a megmaradt vízcseppek meg-megcsillantak, mintha nem is esett volna. Jó volt ezt látni. Soha nem szerettem az esőt, és így világosban már nem is tűnt olyan félelmetesnek a ház. Bár normálisnak még mindig nem mondanám, de nyoma sincs annak a félelmetes öreg viskónak, mint azt este gondoltam. Ahogy így világosban jobban szemügyre tudtam venni, megtudtam állapítani, hogy  jó ízlése volt annak, aki berendezte az egész házat. Olyan tipikus 18. századi ház volt, kellemes hangulattal és kényelmes bútorokkal.
- Megjött már a szerelő? – kérdeztem meg egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem tudom – vont vállat Kai. Én erre csak felsóhajtottam.
- Nekem most mennem kell. El kell intéznem valamit – mondta Kai, majd felkelt és elment. Még megkérdeni se tudtam tőle, hogy mikor jön vissza… Most így megint egyedül maradtam.
Kinyújtóztattam a végtagjaim, majd visszadőltem az ágyba. Jó puha volt, nem mellesleg Kai illata…
Így feküdtem egészen addig, amíg pár cseléd megint be nem jött. Kezdődött a móka megint; felöltöztettek, meg fürdettek, megcsinálták a hajam és az ágyat is, mindezt egy fél óra leforgása alatt. Mikor végeztek, az egyik szobalány megszólalt.
- Kérem, kövessen minket. A Nagyúr már várja Önt a reggelivel – felelte, majd elindult. Követtem. A már ismerős úton mentünk az ebédlő felé. Ahogy végig néztem a folyosó falait, sok képet láttam rajta.  A legtöbb festményen egy gyönyörű nő volt, aki hasonlított arra a hölgyre, aki hozzám beszélt. Biztos fontos személy lehetett.
- Kérem, fáradjon be – mondta a cseléd, majd én úgy tettem, ahogy mondta. Bementem. Azt hittem, hogy mindenki itt lesz, de csak a gróf ült a helyén.
- Jó reggelt! – köszöntem illedelmesen.
- Jó reggelt!  - köszönt vissza ő. – Gyere, foglalj helyet – invitált oda magához. Odamentem, majd leültem arra a helyre, ahol az este is ültem. – Hogy aludt?
- Jól, köszönöm – feleltem. Nagyon zavart ez az ember. Olyan furcsán nyugodt kisugárzása volt, amitől a szőr is felállt a hátamon. Nem szerettem vele kettesben lenni, mert attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban félben lenyel.
Nem nagyon csevegtünk a reggeli közben. Az étel egyébként isteni volt. A reggeli után a gróf átvitt a társalgóba, majd leült a kényelmes kanapéra. Először csak kelletlenül álldogáltam az ajtóban, de rövidesen leültetett maga mellé. Kezeim ölemben pihentek. Nem mertem szemébe nézni, ezért jobbnak láttam, ha a nem túl érdekes kézfejem tanulmányoztam. Sikeresen megállapítottam, hogy nagyon ki van száradva, és hogy be kéne kenjem kézkrémmel, ami sajnos nem volt nálam...
- A szerelő kijött már? – jutott hirtelen eszembe. Kénytelen voltam felnézni a szemeibe, mert nem voltam bunkó, hogy a beszélgetés közben ne ránézzek.
- Igen. A telefont gyorsan meg is javította – felelte mosolyogva.
- Tényleg? – csillantak fel a szemeim.
- Igen.
- Akkor telefonálhatnék?
- Arra semmi szükség. Én már telefonáltam egy szerviznek. Már jártak is itt, és elvitték az autóját, mert nem volt elég felszerelés itt – ahogy kiejtette ezeket a szavakat a száján a gróf, én teljesen ledermedtem. Elvitték az autóm?!
- És mikor lesz kész? – kérdeztem egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Talán holnapra, de nem biztos, hogy akkor meg is érkezik. Újabb vihart mond ma estére, ezért előfordulhat, hogy késik egy-két napot – nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Tudtam, hogy egy könnyen nem fogok innét kiszabadulni, de hogy ennyire nehezen… Ha kell gyalog is elindulok a kocsimért!
- Ha megbocsát, nekem most mennem kell. Még sok elintézni valóm van – mondta a gróf, majd felállt és el is ment. Fellélegeztem, mikor a gróf kilépett a társalgó ajtaján. Nagy kő esett le a szívemről. Viszont megint egyedül maradtam. Szívesen körbenéztem volna a házban, de amilyen nagy, biztos eltévedtem volna, ehhez meg egy csepp kedvem se volt, ezért inkább itt maradtam, hátha jön valaki, akivel beszélgethetek, vagy esetleg körbevezetne. Kényelmesen hátra dőltem a kanapén, majd lehunytam szemeim.
Néma csendben pihentem.
- Búúú! – ordította valaki a hátam mögül, de még a vállam is megfogta. Nagyon megijedtem, s ijedten néztem hátra, de csak Chanyeol volt az. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Csak te vagy az Chanyeol? – kérdeztem. A fiú sértődötten ült le mellém.
- Miért, kire vártál? Csak nem Kaira? – szórakozott a fiú, mire én meglöktem a vállát.
- Hülye és nem – feleltem, mire Chanyeol felnevetett.
- Megijedtél legalább?
- Nem is kicsit.
- Akkor jó. Ez volt a célom – mondta egy nagy mosoly kíséretében. Nem bírtam ki, én is elmosolyodtam, ahogy megláttam az őszinte mosolyát. Egyből jókedvre tudott deríteni. Őrület ez a fiú.
- Unatkozok – feleltem csalódottan.
- Én is – vallotta be a fiú.
- Akkor unatkozzunk együtt – ajánlottam fel. Ő készségesen beleegyezett. Egy fokkal jobb lett; nem voltam már egyedül, de még mindig unatkoztam. Percekig ültünk néma csendben egymás mellett. Chanyeol hirtelen felugrott, s kezemnél fogva engem is felrántott.
- Támadt egy jó ötletem – mosolygott rám.  – Valamit meg kell mutassak – mondta, majd elkezdett húzni Elmentünk a folyosó végére, majd Chanyeol rátette kezét a falra, amin egy ajtó tűnt fel a semmiből. A szám is tátva maradt, de Chanyeol nem tétlenkedett, ezért nem maradt időm bármire is gondolni. Gondosan körbenézett, majd bementünk az ajtón. Egy sötét helyiségben találtuk magunkat.
- Ez mi? – kérdeztem, mire Chanyeol csak intett, amit a sötétben nehéz volt kivenni.
- Majd meglátod. Csak még egy picit bírj ki – mondta, majd hirtelen kivilágosodott a helyiség. – És megjöttünk – felelte egy büszke mosoly kíséretében.  –Ez nem más, mint…