8. fejezet

Az éjszaka folyamán már semmi és senki nem zavarta meg békés szunyókálásom. Reggel mikor felébredtem, szerencsére nem teljesült félelmem, hogy Kai már nem lesz mellettem. Ugyanúgy feküdtünk, mint amikor elaludtam.
- Felébredtél? – kérdezte tőlem Kai, mire én bólintottam. Felültem és megdörzsöltem szemeim. – Hogy aludtál?
- Jól – feleltem, majd ásítottam egyet. Kinéztem az ablakon. Kint sütött a nap, nyoma se volt a tegnap esti nagy viharnak, habár a megmaradt vízcseppek meg-megcsillantak, mintha nem is esett volna. Jó volt ezt látni. Soha nem szerettem az esőt, és így világosban már nem is tűnt olyan félelmetesnek a ház. Bár normálisnak még mindig nem mondanám, de nyoma sincs annak a félelmetes öreg viskónak, mint azt este gondoltam. Ahogy így világosban jobban szemügyre tudtam venni, megtudtam állapítani, hogy  jó ízlése volt annak, aki berendezte az egész házat. Olyan tipikus 18. századi ház volt, kellemes hangulattal és kényelmes bútorokkal.
- Megjött már a szerelő? – kérdeztem meg egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem tudom – vont vállat Kai. Én erre csak felsóhajtottam.
- Nekem most mennem kell. El kell intéznem valamit – mondta Kai, majd felkelt és elment. Még megkérdeni se tudtam tőle, hogy mikor jön vissza… Most így megint egyedül maradtam.
Kinyújtóztattam a végtagjaim, majd visszadőltem az ágyba. Jó puha volt, nem mellesleg Kai illata…
Így feküdtem egészen addig, amíg pár cseléd megint be nem jött. Kezdődött a móka megint; felöltöztettek, meg fürdettek, megcsinálták a hajam és az ágyat is, mindezt egy fél óra leforgása alatt. Mikor végeztek, az egyik szobalány megszólalt.
- Kérem, kövessen minket. A Nagyúr már várja Önt a reggelivel – felelte, majd elindult. Követtem. A már ismerős úton mentünk az ebédlő felé. Ahogy végig néztem a folyosó falait, sok képet láttam rajta.  A legtöbb festményen egy gyönyörű nő volt, aki hasonlított arra a hölgyre, aki hozzám beszélt. Biztos fontos személy lehetett.
- Kérem, fáradjon be – mondta a cseléd, majd én úgy tettem, ahogy mondta. Bementem. Azt hittem, hogy mindenki itt lesz, de csak a gróf ült a helyén.
- Jó reggelt! – köszöntem illedelmesen.
- Jó reggelt!  - köszönt vissza ő. – Gyere, foglalj helyet – invitált oda magához. Odamentem, majd leültem arra a helyre, ahol az este is ültem. – Hogy aludt?
- Jól, köszönöm – feleltem. Nagyon zavart ez az ember. Olyan furcsán nyugodt kisugárzása volt, amitől a szőr is felállt a hátamon. Nem szerettem vele kettesben lenni, mert attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban félben lenyel.
Nem nagyon csevegtünk a reggeli közben. Az étel egyébként isteni volt. A reggeli után a gróf átvitt a társalgóba, majd leült a kényelmes kanapéra. Először csak kelletlenül álldogáltam az ajtóban, de rövidesen leültetett maga mellé. Kezeim ölemben pihentek. Nem mertem szemébe nézni, ezért jobbnak láttam, ha a nem túl érdekes kézfejem tanulmányoztam. Sikeresen megállapítottam, hogy nagyon ki van száradva, és hogy be kéne kenjem kézkrémmel, ami sajnos nem volt nálam...
- A szerelő kijött már? – jutott hirtelen eszembe. Kénytelen voltam felnézni a szemeibe, mert nem voltam bunkó, hogy a beszélgetés közben ne ránézzek.
- Igen. A telefont gyorsan meg is javította – felelte mosolyogva.
- Tényleg? – csillantak fel a szemeim.
- Igen.
- Akkor telefonálhatnék?
- Arra semmi szükség. Én már telefonáltam egy szerviznek. Már jártak is itt, és elvitték az autóját, mert nem volt elég felszerelés itt – ahogy kiejtette ezeket a szavakat a száján a gróf, én teljesen ledermedtem. Elvitték az autóm?!
- És mikor lesz kész? – kérdeztem egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Talán holnapra, de nem biztos, hogy akkor meg is érkezik. Újabb vihart mond ma estére, ezért előfordulhat, hogy késik egy-két napot – nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Tudtam, hogy egy könnyen nem fogok innét kiszabadulni, de hogy ennyire nehezen… Ha kell gyalog is elindulok a kocsimért!
- Ha megbocsát, nekem most mennem kell. Még sok elintézni valóm van – mondta a gróf, majd felállt és el is ment. Fellélegeztem, mikor a gróf kilépett a társalgó ajtaján. Nagy kő esett le a szívemről. Viszont megint egyedül maradtam. Szívesen körbenéztem volna a házban, de amilyen nagy, biztos eltévedtem volna, ehhez meg egy csepp kedvem se volt, ezért inkább itt maradtam, hátha jön valaki, akivel beszélgethetek, vagy esetleg körbevezetne. Kényelmesen hátra dőltem a kanapén, majd lehunytam szemeim.
Néma csendben pihentem.
- Búúú! – ordította valaki a hátam mögül, de még a vállam is megfogta. Nagyon megijedtem, s ijedten néztem hátra, de csak Chanyeol volt az. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Csak te vagy az Chanyeol? – kérdeztem. A fiú sértődötten ült le mellém.
- Miért, kire vártál? Csak nem Kaira? – szórakozott a fiú, mire én meglöktem a vállát.
- Hülye és nem – feleltem, mire Chanyeol felnevetett.
- Megijedtél legalább?
- Nem is kicsit.
- Akkor jó. Ez volt a célom – mondta egy nagy mosoly kíséretében. Nem bírtam ki, én is elmosolyodtam, ahogy megláttam az őszinte mosolyát. Egyből jókedvre tudott deríteni. Őrület ez a fiú.
- Unatkozok – feleltem csalódottan.
- Én is – vallotta be a fiú.
- Akkor unatkozzunk együtt – ajánlottam fel. Ő készségesen beleegyezett. Egy fokkal jobb lett; nem voltam már egyedül, de még mindig unatkoztam. Percekig ültünk néma csendben egymás mellett. Chanyeol hirtelen felugrott, s kezemnél fogva engem is felrántott.
- Támadt egy jó ötletem – mosolygott rám.  – Valamit meg kell mutassak – mondta, majd elkezdett húzni Elmentünk a folyosó végére, majd Chanyeol rátette kezét a falra, amin egy ajtó tűnt fel a semmiből. A szám is tátva maradt, de Chanyeol nem tétlenkedett, ezért nem maradt időm bármire is gondolni. Gondosan körbenézett, majd bementünk az ajtón. Egy sötét helyiségben találtuk magunkat.
- Ez mi? – kérdeztem, mire Chanyeol csak intett, amit a sötétben nehéz volt kivenni.
- Majd meglátod. Csak még egy picit bírj ki – mondta, majd hirtelen kivilágosodott a helyiség. – És megjöttünk – felelte egy büszke mosoly kíséretében.  –Ez nem más, mint…