2013. március 17., vasárnap

Epilógus


Elképzelhetetlen volt eddig számomra, hogy valami ilyen gyorsan véget érjen, de mára már megtapasztaltam, hogy semmi sem maradandó. Amilyen gyorsan megismertem és megkedveltem őket, olyan gyorsan veszettem is el őket és tűntek el az életemből egy lyukat hagyva a szívemben. Boldognak kellett volna lennem, hogy végre vége mindennek, de én e helyett szomorú voltam, felmérhetetlenül. Ott volt a helyem velük, de ők örökre eltűntek a föld színéről. Egyedül maradtam ebben a hatalmas világban, ahol nem volt hely számomra.

Már egy fél év is eltelt azóta az incidens óta. Sok idő kellett, hogy megemésszen, de végül sikerült, aminek felettébb örültem. Amennyire szomorú voltam akkor, most annyira vagyok boldog. Életem visszatért a normális kerékvágásba. Boldog voltam, szabad és kötetlen. Úgy gondolom, hogy végre elérkezett az én időm, amikor boldog lehetek és nem ér több szenvedés, az az élet, amire oly régóta vágytam.

Fél év óta először most nyílt alkalmam arra, hogy elutazzak a nővérem lakhelyére. Már többször el akartam menni, de mostanában valahogy minden összejött: egyetem, munka, barátok; és nem volt időm hosszabb időre elmenni. Nagyon boldog voltam már attól a gondolattól, hogy viszont láthatom nővérem. Szinte már teljesen elfeledkeztem arról, amit ott hallottam róla. De amikor már a háza előtt álltam, amiben teljesen mások laktak, újból eszembe jutott. Már nem is volt kérdéses, hogy igaz-e, amit mondtak. És valóban. Az egész temetőt bejártam, mire megtaláltam a sírját. Fájt, hogy nekem nem szóltak róla, és hogy miattam halt meg. Nekem kellett volna ott feküdnöm most, és nem neki. De a sors akarta, hogy így történjen. Ez ellen nem lehet mit tenni.
Letörve kellett volna, hogy legyek, de én nem voltam az, egyáltalán nem, mert nem ért hideg zuhanyként a halála. Nem akartam még hazamenni, mert akkor mindenki elkezdene kérdezősködni, hogy miért vagyok ilyen korán otthon, és ha elkezdem elmesélni, hogy meghalt, akkor tuti, hogy elsírtam volna magam. Ezt viszont nem akartam. Megfogadtam, hogy többé nem sírok, mert már hullattam elég könnyet. Emiatt döntöttem úgy, hogy a városban sétálgatok egy picit. Így történt hát, hogy épp egy forgalmas központban voltam, amikor a szemem megakadt egy hatalmas plakáton. Nagyba ki volt írva, hogy EXO és a debütálásuk dátuma. Hallottam hírét, hogy mostanában fog debütálni egy új csapat az egyik legnevesebb ügynökség alatt, de nem nagyon vagyok híve az ilyen zenének, ezért nem is ismerem ki annyira magam ebben a világban. Soha nem néztem jó szemmel, amikor tizenéveseket agyon dolgoztatnak, ezért sem nagyon bírtam az idolokat és az ügynökségeiket. De valamiért furcsa érzésem támadt, mintha én ismerném ezt a csapatot. Ez a gondolatot gyorsan el is vetettem, mert ugyan honnét is ismerném én őket? Ahogy tovább nézelődtem, ez az érzés csak erősödött. Aztán megláttam azt, amitől még a szám is tátva maradt. Szívem hevesebben kezdett el dobogni és testem minden porcikáját átjárta a félelem, ahogy megpillantottam egy előzetest ennek az EXO-nak a klipjéből. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek pontosan. A döbbenet, a boldogság és a félelem keveredtek egymással.
Egyből felismertem mindenkit, egytől egyig ott voltak mind. Kétség sem fért hozzá, de amikor megjelent benne Kai is, csak akkor tudatosult bennem, hogy még koránt sincs mindennek vége, hanem most kezdődik csak igazán a játszma; hogy még találkozni fogunk.
Teljesen megsemmisülve álltam egy helyben, miközben folyton az lebegett a szemem előtt, hogy kezdődik elölről minden.

21. fejezet


Kai pov.

A nagy faajtó kinyílt előttünk, amin mi be is léptünk. Chen első dolga az volt, hogy levette a láncokat a kezemről, amit annyira nem is bántam. Megdörzsöltem a csuklóm, majd körbenéztem. Középen volt egy kőoltár, ami fölött egy nagy körablak volt. Az oltárt egy kör vette körül, ami a mi erőink szimbólumából állt. Elvétve itt-ott gyertyák égtek, de más nem volt itt. Az oltáron Sora feküdt eszméletlenül, előtte a gróf állt, szintén egy szimbólumon. A többiek pedig a sajátjukon térdeltek. Chennek nem is kellett útbaigazítania, rögtön tudtam, hogy hova kell mennem, mert már csak az én, illetve az ő helye állt üresen.
- Nem is akarsz elszökni? – kérdezte furcsán mosolyogva.
- Nem – válaszoltam. – Itt van mindenki, aki kell. Felesleges elszöknöm.
- Pedig ha most elmennél, akkor nem sikerülne a szertartás.
- Tudom. De akkor megölnétek Sorát, és én őt akarom megmenteni, nem magamat.
- Milyen jól gondolod – mosolygott. – Pedig most lenne esélyed elszökni.
- Azt akarod, hogy elmeneküljek? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Chen erre csak megvonta a vállát. – A te segítségedet egyébként sem fogadnám el soha – mondtam, majd faképnél hagytam. Letérdeltem a helyemre, majd ezt követően azt éreztem, hogy gyökerek tekerőznek végig a lábaimon és kezeimen. Nem különösebben lepődtem meg ezen, mert már pont gondolkodni kezdtem azon, hogy nem tesznek-e valahogy mozgásképtelenné. Végül Chen is elfoglalta a helyét, és már csak várni kellett arra, hogy a Hold a megfelelő helyre érjen. Teljes csend honolt az egész termen, csak Sora légvételei hallatszottak. Aztán pár perc elteltével a terem megtelt Holdfénnyel, ami leginkább az oltárra és Sorára összpontosult. Hirtelen gyenge szél támadt, ami elfújta a gyertyákat. Mintha csak erre az isteni jelre várt volna a gróf, mielőtt el nem kezdi.
- Hozzád szólók most, alvilág ura, Lucifer. Te, ki ura a sötétségnek és minden rossznak, hallgasd meg szavam – szavalta a gróf, majd ezt követően a gyertyák újra felgyulladtak. - Egy kéréssel fordulok hozzád ismét. Vedd el eme tizenhárom ifjú, beleértve engem is, vámpír erejét, amit oly rég még te ajándékoztál nekünk. Szeretném visszaadni őket, de cserébe kérnék én is valamit – folytatta. A gyertyákat megint eloltotta a szél, majd a falon egy hatalmas árnyék tűnt fel, ami morgott, mintha egy élőlény lenne. -  Eme lány, aki itt fekszik kőoltáradon, egy reinkarnáció. A te birodalmadban él, mint kárhozott lélek. Ők ketten egy lélek és ugyanazon az emlékekkel rendelkeznek. Bocsásd rendelkezésemre azt a lelket, kit eme testbe küldhetsz, az irányításom alatt – fejezte be a gróf. Ezután valami túlvilági nyelven kezdett el beszélni, de ezt már nem értettem. Az árny a falon kezdett kézzel fogható testet ölteni. Kisebb lett, de még mindig ugyanolyan félelmetes kisugárzása volt, amitől minden szőr felállt a hátamon. Minden bizonnyal maga Lucifer jött el, vagy ha nem is ő, egy küldötte. Még soha nem láttam ehhez hasonló dolgot, és talán életemben először most féltem valamitől, vagyis valakitől. Próbáltam nem erre a dologra nézni, ezzel kizárni a tudatomból, de az aurája mindenkit elért. A számat harapdáltam idegességemben. Éreztem, hogy hamarosan itt van a szertartás vége, de mi még mindig nem csináltunk semmit. Azon kezdtem el törni a fejem, hogy hogyan szabadulhatnák ki. Nem akartam csak a véletlenre bízni a dolgokat, és Layben sem bíztam meg eléggé. Ha megpróbálnék elteleportálni, akkor az vajon sikerülne? Más lehetőséget nem láttam, úgyhogy muszáj volt megpróbálnom. De mintha csak Isten hallotta volna meg a gondolataim. A következő pillanatban az Ő macskája ugrott elő a semmiből. Bukfencezett egyet a levegőben, majd átváltozott egy oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó szörnnyé, egy kimérává. Nem volt nagyon időm meglepődni ezen. Csak annak tudtam be, hogy biztos őt is megátkozta. Így ugrott neki a grófnak, aki kibillent az egyensúlyából, és hátraestek, mire a fekete árny eltűnt, ebből is tudtam, hogy a szertartás megszakadt.
Több nekünk sem kellett, Lay egy tőrt kapott elő a ruhájából, és megdobta vele D.O.-t, aki emiatt egy pillanatra elvesztette az uralmát az ereje felett, így mi könnyen kiszabadulhattunk. Egy oldalra rendeződtünk, jók és gonoszak külön-külön, és farkasszemet néztünk egymással. Ahogy végignéztem Chenék csapatán, megpillantottam Suhot és Sehunt is velük. Valahogy meg tudtam érteni az ő álláspontjukat is. Biztos szerettek volna már emberek lenni, és emiatt csatlakoztak Chenékhez. Sajnos velük nekik volt nagyobb előnyük, még így is, hogy ez az állat is velünk volt.
- Miért segítesz nekünk? – kérdeztem a mellettem álló Laytől.
- Mert ti is a testvéreim vagytok. Csak is értetek teszem, nem őérte.
- Értem. És akkor a mi oldalunkon is fogsz most harcolni?
- Igen. Segítettem nekik már eleget, nektek meg még semennyit. Meg egyébként is, ott van velük a gróf is.
- Igazad van – bólintottam. Többet nem is szóltunk egymáshoz, mert elkezdődött a harc. Mindenki egy emberre támadt: én Chenre, Luhan D.O.-ra, Baekhyun Suhora, Xiu Min Taora, Chanyeol Krisre és Lay Sehunra. Figyelmem megoszlott, nem koncentráltam teljesen Chenre. A szemem sarkból mindig Sorát figyeltem. Nem akartam, hogy bántódása essen. Valahogy kinéztem volna belőlük, hogy megölik, csak azért, hogy mi se járjunk sikerrel, ha már ők se. Az elsődleges feladatom egyébként is az volt, hogy Sorát kimentsem innét, de nem akartam itt hagyni a többieket sem. Éppen nagyban Chen villámait kerülgettem, amikor láttam, hogy Sora elkezd mocorogni, jelezve hogy már ébredezik. Oda akartam menni hozzá, hogy elvigyem innét, de mire odateleportáltam magam, addigra megfagyott. Idegesen pillantottam Taora. Tudtam, hogy ő volt, mivel ő irányítja az időt. Az ereje lehetővé tette ezt is, csak annyi bökkenővel, hogy ez csak az emberekre van hatással, ránk nem. Rá akartam támadni, de Chen jött utánam, így először vele kellett megbirkóznom.
- Gróf – kiáltotta Tao -, siessen! Most még van esélyünk!
Nem engedhettem, hogy a gróf ezt tegye, ezért először gyomorszájon rúgtam meg Chent, aztán egy jól irányzott ütéssel arcon töröltem, majd végül a tarkóját vettem célba. Szerencsére elsőre eltaláltam azt a pontot, amitől elájult. Chent a földön hagyva indultam Tao irányába, de aztán a szemem sarkából azt vettem észre, hogy a gróf leteríti a macska kimérát, és megindul Sora felé, ezért inkább a grófhoz mentem. Neki ugrottam és a derekánál fogva félrelöktem. A gróf alattam feküdt, én meg a hasán ülve ütöttem ott, ahol csak értem. Amikor már úgy láttam, hogy látni is alig lát, oldalra fordítottam a fejem, és a macskához szóltam.
- Menj és vidd el Sorát! – kiáltottam neki, majd gyorsan felkeltem a grófról, és az állattal együtt az oltárhoz mentem.
- Vidd el innét jó messzire – mondtam neki, miközben a hátára tettem Sorát. Bólintott egyet, majd már ment is el. Chen is és a gróf is már tápászkodott fel. Őket pillanatnyilag félretettem és Xiu Min segítségére siettem, aki Taoval dulakodott. Muszáj volt megtörni az erejét, különben Sorát elkapják. Még el se értem Taot, de hirtelen hátraugrottam, mert Chen már támadt a villámaival. Aztán hátulról elkapott a gróf és jól a földhöz vágott. Amíg a gróf velem volt elfoglalva, addig Chen Xiu Mint támadta, így Tao szabad maradt és Sora után futott.

Sora pov.

Nagyon furcsát álmodtam. Azt, hogy egy furcsa kőoltáron fekszek, előttem a gróf beszél valamiről és körülöttünk egy kört alkotva tizenkettő csuklyás alak térdel. Fel akartam kelni, de nem tudtam. Valami láthatatlan kéz fogott le. Meg akartam kérdezni, hogy mi történik, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem hallottam, hogy a gróf mit beszél, pedig a szája folyamatosan mozgott. Valaki folyamatosan a fülembe duruzsolt. Olyanokról beszélt, hogy ne törődjek semmivel, csak lazuljak el és aludjak. Meg hogy minden rendben lesz, ő vigyázni fog rám, ezért ne törődjek semmivel, csak pihenjek le egy kicsit. Nem akartam hallgatni rá, de a szemhéjaim minden egyes szava után egyre nehezebbek lettek, aztán amikor végleg lehunytam volna a szemem, felébredtem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akart ez az álom jelenteni, de valami azt súgta, hogy nem is álom volt, hanem a valóság.
Ahogy kinyitottam a szemem, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Bántotta a sötétség és semmit nem tudtam kivenni, csak valami szőrős dolgot éreztem a kezem alatt. Pár másodperc elteltével szerencsére hozzá szoktam a sötétséghez, így valamennyivel többet láttam, mint előtte. Pontos tárgyakat nem tudtam felfedezni, de abban biztos voltam, hogy egy hosszú és sötét folyosón voltam valaminek a hátán, ami jó gyorsan száguldott.
Szívem nem csak a sebességtől dobogott hevesebben, hanem a nemrég történtek emlékétől is. Jobban megszorítottam a szőröket, mert féltem, hogy leesek, amit egy elégedetlen morgás követett. Aztán valami a derekam köré tekeredett. Lepillantottam, hogy megnézzem mi az, de amint megláttam, még a levegő is a tüdőmbe rekedt és sikítani is elfelejtettem. Egy kígyó volt az… Már tudtam, hogy nem egy egyszerű állattal állok szembe, hanem valami mutánssal. Le akartam ugrani a hátáról és elfutni, de nem volt rá merszem.
„ Ne félj, nem akarlak bántani” – hallottam egy hangot a fejemben.
- Mi? – csodálkoztam. – Ki beszél?
„Én, akit nemrég mutánsnak neveztél”
- Várjunk! Ezt most nem értem. Te beszélsz?
„Mint hallod, igen”
- De… ezt még mindig nem értem. Ki vagy egyáltalán? Miért segítesz nekem?  - értetlenkedtem, de amint kimondtam ezeket a szavakat, felvillant előttem egy kép arról a macskáról, amelyik megmentett akkor D.O.-tól. Csak nem…
„Igen, jól gondolod”
- Te az a macska vagy? De hogyan…?
„Az űrnőm elátkozta a grófot és mindenkit, aki ebben a házban élt, ami természetesen rám is vonatkozott. Egy kimérává változtatott, de szerencsére meg tudtam tartani a macskaformám, így csak akkor változom át, amikor akarok”
- És mivel én vagyok a reinkarnációja, ezért meg szeretnél védeni.
„ Pontosan”
- Kérdezhetek valamit?
„Persze”
- Az álmommal kapcsolatban.
„Hogy valóban álom volt-e, vagy sem?”
- Igen.
„Az nem álom volt, hanem a valóság. A gróf elkezdte a szertartást és a sátán, maga Lucifer próbált behálózni. Ha akkor nem szakad meg a szertartás, akkor bizony te már nem itt lennél, hanem az alvilágban”
- De miért?
„A testedbe akarta a gróf visszahozni a volt űrnőm lelkét, de ehhez az kellett, hogy a te lelked elhagyja a tested”
- És most hová megyünk?
„ El innét. Kai parancsba adta, hogy vigyelek ki innét, jó messzire”
- Kai? Ő hogy van? Mi történik vele? És Luhannal? Mi van a többiekkel? Ugye őket is megmented?
„Jól vannak, legalábbis még. Mind harcolnak a többiekkel, hogy feltartóztassák és megöljék őket, csak hogy téged mentsenek”
- De mi lesz velük? Ugye őket is megmented? – kérdeztem kétségbeesetten.
„Nem tudom”
- De miért nem?
„Vigyázz! Fejeket le!” – figyelmeztetett. Úgy cselekedtem, ahogy mondta. Szerencsére még pont időben, mert a következő pillanatban egy kés repült el a fejem fölött. Aztán minden olyan hirtelen történt, hogy még felfogni se volt időm. Valami eltalálta őt, aki ennek hatására elesett, én meg lebukfenceztem róla.
„Fuss!” – kiáltotta, de én még le voltam fagyva. Nagyon bevertem a könyököm és a kézfejem, amit mozgatni se tudtam. Hátra néztem, de ekkor megláttam egy fiút, aki éppen a macskával harcolt.
„Mire vársz még? Gyerünk!” – ismételte meg még egyszer. Ezúttal így is tettem. Nagy nehezen felkeltem és futásnak eredtem. Minden erőm összeszedtem, hogy minél messzebb jussak. Közben hátra-hátrapillantottam, hogy lássam, hogy követnek-e. Eddig minden rendben volt, de amikor egy saroknál megálltam, mert nem tudtam, hogy merre menjek, egy alak hirtelen elsuhant mellettem, megragadta a fájós csuklóm, majd jobbra fordulva húzott maga után. Fogaim összeszorítottam és felvettem a nyúlcipőt, hogy beérjem valamennyire. A folyosó még mindig sötét volt, csak itt-ott volt elvétve néhány gyertya a falon, ami nagyjából megvilágította az utat. Csak ekkor vettem észre, hogy ki is van előttem.
- Luhan? – kérdeztem óvatosan, mire az alak kicsit lelassított.
- Igen – válaszolta -, én vagyok.
- Hála az égnek! Ugye nem esett semmi bajod? Jól vagy? És a többiek? Ugye ők is utánunk jönnek? – kérdeztem megkönnyebbülten.
- Nem, én jól vagyok, de most nem érünk rá ezekkel foglalkozni. Siettünk kell, mert D.O. a nyomunkban van – mondta feszülten. Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködök tovább, csak csendben futok mellette.
Hol gyorsabban, hol lassabban haladtunk, de egyszer sem álltunk meg pihenni. Már nagyon el voltam fáradva.
- Nem lassítunk egy picit? – kérdeztem lihegve.
- Nem lehet – válaszolta, miközben hátranézett rám. Pár másodperc erejéig egymás szemébe bámultunk, de a tekintete lassan a vállam fölé kúszott. Láttam, ahogy meglepődik, de gyorsan megkeményítette a tekintetét, majd hirtelen megállt.
- Menj tovább! Velem ne törődj! – mondta, majd megindult az ellentétes irányba. Csodálkozva néztem utána. Nem értettem, hogy miért mondta ezt, de aztán feltűnt egy alak, aki talán D.O volt.
- Nekünk még van egy lerendezetlen játszmánk – felelte Luhan. D.O erre csak elmosolyodott, majd rám nézett. Nem kicsit ijedtem meg. A lábaim a földbe gyökereztek, és ha akartam volna se tudtam volna elmozdulni. Amint Luhan is észrevette, hogy D.O nem vele foglalkozik, hátrafordult.
- Mire vársz még? – förmedt rám idegesen. – Menj már! – kiáltotta. Hirtelen eszméltem fel a bambulásból, de már indultam is. Szerencsére még pont időben, mert onnét, ahol álltam, gyökerek törtek fel a földből és eredtek utánam. Egyszer sem néztem hátra, így nem tudom, hogy mi történt, de ezek a gyökerek nem értek el. Fogaim összeszorítottam és könnyeim lenyeltem. Nem akartam ott hagyni egyedül Luhant, de ahogy eszembe jutott a tekintete és persze a többiek, akik eddig azon dolgoztak, hogy engem megmentsenek, összeszorult a szívem. Nem akartam, hogy kárba vesszen az eddigi munkájuk, ezért minden érzésemet elfojtva szaladtam minden erőmből.
Frusztráló csend uralkodott az egész folyosón, ami nagyon nem tetszett. Semmi nem hallatszott, még egy légy zümmögés sem, csak a csend. Minden percben attól féltem, hogy valaki ismét követni kezd, vagy hogy valakinek a halál sikolyát fogom hallani. Nem tudom elmondani, hogy mennyire rettegtem. Aztán, ahogy épp fordultam be egy sarkon, egy kar ragadott meg és húzott be valahova. Sikítani akartam, de befogta a szám. A hideg keze miatt többször is kirázott a hideg. Levegőt venni se mertem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az, de jobbnak láttam, ha inkább nem kísértem a sorsomat. Nem tudom, hogy pontosan meddig is álltunk itt így, de egyszer csak egy sötét alak ment el előttünk mit sem sejtve rólunk. Amint kellő távolságba ért tőlünk, az egyén, aki eddig itt tartott, megragadta a csuklóm és kihúzott.
- Gyere – mondta, majd futni kezdtünk. Az arcából semmit nem láttam, ugyanis itt már szinte egyetlenegy gyertya sem égett a falon, amitől megijedtem.
- Ki vagy és hova megyünk? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ki innét, ne félj – válaszolta. A hangja olyan ismerős volt, de most meg nem tudtam volna mondani a nevét. Többet inkább nem is kérdezősködtem, csak próbáltam tartani a tempóját, ami nem kicsit volt gyorsabb, mint az enyém.
- Kai, te vagy az? – kérdeztem hirtelen.
- Igen – válaszolta, de egy pillanatra sem állt meg.
- És hova megyünk?
- Mint már mondtam, el innét. Van egy titkos út, ami sokkal rövidebb, mint az eredeti.
- Bízhatok benned? – Kérdésem hallatán Kai egy pillanatra megtorpant, de rögtön utána ment is tovább, mintha semmi sem történt volna.
- Persze, de miért kérdezed hirtelen ezt?
- Hát – kezdtem bele -, olyan furcsa voltál, amikor elvittél reggelizni, mintha nem is te lettél volna…
- Mert nem is én voltam.
- Mi?
- Jól hallottad. Nem én voltam.
- De hát…
- D.O adta ki magát nekem, csakhogy tőrbe csaljon téged. Szinte mindenkit így kaptak el.
- Akkor azért nem volt Kai illata – gondolkoztam hangosan.
- Mondtál valamit?
- Nem, semmit – mosolyogtam rá.
Az elkövetkezendő percekben csak csendben szaladtunk egymás mellett, illetve én kissé mögötte, ő előrébb szorosan a kezem fogva. Szemeimet sokszor szorosan lehunyva tartottam, hátha tudok így egy picit pihenni, miután Kai sem állt meg egyszer sem. A lábaimat már nem is éreztem és legszívesebben kiköptem volna a beleimet is. Tudtam, hogy nem állhatunk meg, mert az akár végzetes is lehet, de már nem nagyon bírtam szusszal.
Csendben szenvedtem, amiből Kai persze semmit nem vett észre, vagy ha mégis, nem foglalkozott vele.
Már egy jó ideje szaladtunk, de én még mindig semmi zajt nem hallottam a saját légvételeimen kívül. Aztán hirtelen futó léptek zaja hallatszott, amitől megijedtem. Gyorsabban akartam futni, nehogy utolérjen minket, de az erőm mintha elhagyott volna. A lábaim nem akartak engedelmeskedni.
- Követ titeket a gróf – ért be mellénk az alak, aki követett.
- Chanyeol! – kiáltottam fel megkönnyebbülten. Csak ő volt… – Hála az égnek!
- Tudom – mondta Kai, aztán hirtelen megállt. Pár perces gondolkodás után végül megszólalt. –  Téged követett valaki?
- Nem, legalábbis egyelőre még nem.
- Akkor vidd tovább te. Én addig feltartom a grófot – nézett Chanyeolra Kai. Nem akartam hangot adni a kétségeimnek és félelmeimnek, ezért jobban láttam, ha meg se szólalok. Nem mondom azt, hogy nem szeretem, nem bírom és nem féltem Chanyeolt, de nem akartam, hogy Kai egyedül hátra maradjon, hogy feltartsa a grófot. Megsérülne és lehet nem is bírna vele. Meg is halhat! Nem akarom ezt, de tudom, hogy úgyse tudnám meggyőzni Kait, ezért inkább nem is próbálkoztam. Szívem összeszorult, ha arra gondoltam, hogy lehet, ez lesz az utolsó, hogy látjuk egymást.
- Nem – vágta rá egyből Chanyeol. – Én tartom fel, és te viszed tovább.
- Nem! – ellenkezett Kai is. – Te egyébként is gyorsabban ki tudnád vinni.
- Már nem azért, de szerintem te sokkal gyorsabb vagy, mint én.
- Nem tudok egyszerre két embert teleportálni – csóválta a fejét Kai.
- Tudom – túrt idegesen a hajába Chanyeol. – De ez így nem jó…
- Nem számít – mondta Kai. Én csak hol az egyikre, hol a másikra néztem. Tudtam, hogy sok beleszólásom nincs, ezért csak hallgattam.
- Azt hiszem – fordult felém Kai -, itt a búcsú ideje.
- Nem – szólaltam meg. – Még találkozni fogunk. Ez még nem a vég. Túl fogjátok élni, ugye? Nem lesz semmi bajotok – mondtam kétségbeesetten. Könnyek gyűltek a szemembe, amiket meg se próbáltam visszatartani. Nem végződhet így…
Kai nem mondott semmit, csak szomorúan nézett engem, majd közelebb hajolt, letörölte a könnyeim, és adott egy puszit a homlokomra.
- Azt hiszem, többet nem látjuk egymást.
- Ne mond ezt! Ígérd meg, hogy nem így lesz! Hogy még…
- Sajnálom – felelte. Léptek zaját lehetett hallani a távolból, jelezve, hogy már nincs több idő. Kai Chanyeolhoz fordult, majd megszólalt.
- Bízom benned barátom. Vidd ki őt épségben. Gyerünk! – mondta, majd hátra futott, egyenesen a gróf markaiba.
- Ne! – kiáltottam és utána nyúltam. Legszívesebben utána is mentem volna, de Chanyeol felkapott a karjaiba, majd kilőtte magát. Nem futottunk, hanem repültünk. Meg se próbáltam meglepődni azon, hogy Chanyeol tűzből keletkezett főnix szárnyakon repített. A mellkasát püföltem folyamatosan Kai után kiabálva. A könnyeim csak úgy hullottak, de Chanyeol nem engedett.
- Megígértem Kainak, hogy kiviszlek épségben. Kérlek, ezt értsd meg – mondta halkan.
- De nem hagyhatod őt ott egyedül! – kiabáltam vele.
- Nekem is épp úgy fáj, mint neked, de nem tehetem. Megígértem.
- Chanyeol, kérlek! – könyörögtem, de nem hatott. Megacélozta szívét. – Kérlek, engedj el. Utána akarok menni…
- Nem lehet! – kiáltotta. Hirtelen jött hangneme miatt elhallgattam, még a könnyeim is megálltak. Igen, tudtam jól, hogy nem lehet, de mégis… Nem akartam ott hagyni. Luhant is ott kellett, és… Nem akarok még egy valakit elveszíteni…
Ezt követően egyikőnk sem szólt semmit, még én is elhallgattam. Sóvárogva néztem hátra a válla fölött. Minden percben azt vártam, hogy megpillantom Kai alakját, amint felénk közeledik. Ez sajnos nem történt meg, bármennyire is vágytam rá. Hiába fohászkodtam Istenhez, nem változott semmi. Már kezdtem volna feladni a reményt, amikor megláttam a távolban egy gyorsan közeledő alakot. Szintén tűzből keletkezett sárkány szárnyakkal repült. Arcom felvirult, és már boldogan szóltam is volna Chanyeolnak, hogy jön Kai, amikor feltűnt valami furcsaság. Kai mióta tud ilyet? Nekem még nem is mondta, hogy ilyen képessége is van. Ahogy egyre közelebb ért, megpillantottam szőke tincseit. És akkor felismertem az alakot. Ez..Kris…
Hirtelen felsikoltottam, mire Chanyeol ijedten kapta rám tekintetét. Több neki se kellett, rögtön meglátta ő is Krist, ezért gyorsított. Mindent felgyújtottunk magunk mögött, hátha ezzel fel tudjuk tartani Krist valamennyire, de nem nagyon jött be, főleg, hogy egy kietlen folyosón haladtunk. Már hátra nézni se mertem, inkább előre bámultam annak a reményében, hogy hamarosan meglátom a fényt az alagút végén. Jó erősen szorítottam Chanyeol pólóját és nem győztem mondani, hogy gyorsabban. Nem akartam, hogy elkapjon minket Kris…
Nagy szerencsénk volt, hogy Kris még nem ért utol. Chanyeol erősen küzdött ellene, így amikor megpillantottam a távolban egy halvány fényforrást, rögtön felcsillantak a szemeim és reménnyel töltődtem meg.
- Chanyeol! – kiáltottam boldogan. – Mindjárt kiérünk! Már csak egy kicsit bírd ki! – biztattam  Chanyeol arca is felvidult a kijárat láttán, és minden erejét összeszedve még gyorsabb tempóra kapcsolt. A fény csak közeledett és közeledett. Már csaknem elhagytuk, amikor Kris egyszer majdnem elkapott. Keze majdnem elérte Chanyeol vállát, de helyette a szárnyát érintette meg, ami megperzselte a tenyerét. Emiatt csökkent a védelme, így Chanyeol könnyű szerrel orrba tudta rúgni, ezzel kibillentve az egyensúlyából, és lemaradt tőlünk. Sikerült nagyobb előnyre szert tennünk, amit Chanyeol ki is használt. A maxra kapcsolt, hogy minél előbb kiérjünk.  És aztán hirtelen kiértünk a csillagos éjszakába. Szívem megtelt boldogsággal, ahogy beszippantottam a friss levegőt és megláttam az utcát. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fog hiányozni ez a környezet. Chanyeol letett, majd már fordult is vissza.
- Hova mész? – kérdeztem tőle ijedten.
- Nem engedhetem, hogy Kris kiérjen. Mennem kell harcolni vele.
- Mi? – lepődtem meg, de Chanyeol nem várakozott, hanem tette, amit tennie kellett. Megállt jó közel a házhoz, majd egy hatalmas tűzgolyót készített, amivel megdobta az otthonát, ami mivel fából készült, rögtön lángra is kapott. Ezt követően rögtön vissza is repült oda, ahonnét nemrég kijöttünk. Szám is tátva maradt cselekedete láttán. Egyszerűen nem akartam elhinni. Még mindenki bent volt! Hogy tehette ezt?! Ez…
Könnyeim megint elkezdtek folyni. Szép csendben folytak végig az arcomon és estek le a földre, miközben a szemeim előtt égett porig a ház, ahol az utóbbi napokat töltöttem, ahol olyan sok minden történt, és ahol minden számomra kedves ember tartózkodott.

2013. március 14., csütörtök

20. fejezet


Kai pov.

Szép lassan nyitottam ki a szemeim. A fejem sajgott és azt se tudtam, hogy mi történt, illetve, hogy hol vagyok. A hirtelen támadt gyér fény is bántotta a szemem, ezért jobbnak láttam, ha visszacsukom. Vettem egy mély levegőt, és gondolkodni kezdtem. Mi történhetett?
Ahogy kutakodtam az emlékeim között, egyre több kép villant be Soráról, Luhanról és Chanyeolról.
Már emlékszem. Luhannal történt valami. Valaki nagyon megbabonázta és ellenem fordult. A szemét! Akaratlanul is ökölbe szorult a kezem, ahogy rá gondoltam. Legszívesebben jól behúztam volna a falnak, de amint meglendítettem a kezem, hangos lánccsörgés jelezte, hogy ez nem fog menni.
- Felébredt! – hallottam meg legnagyobb meglepetésemre egy ismerős hangot. Szemeim még mindig csukva tartottam, mert valahogy így sokkal kellemesebb volt. Az ismerős egyén felszólalását léptek zaja követte. Csak én lehetek kikötözve, hogy ők tudnak mozogni? Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott.
- Kai, jól vagy?
- Ah… - nyögtem. – Szétmegy a fejem.
- Ha más bajod nincs, akkor minden rendben van – mondta megkönnyebbülve valaki. Hirtelen kipattantak a szemeim ez a hang hallatán. Luhan…
- Te szemét! – förmedtem rá és neki is ugrottam volna, de a láncok ebben megakadályoztak. Más nem tartott volna vissza attól, hogy ténylegesen kitekerjem a nyakát.
A többiek csak megszeppenve figyelték a jelenetet, míg én Luhannal néztem farkasszemet. Ennek végül ő vetett véget.
- Magyarázattal tartozol nekem, Luhan – sziszegtem. Nem sok választott el attól, hogy minden erőm összeszedve megpróbáljam kitépni a láncokat a falból, és nekirontsak.
- Sajnálom – bökte ki végül.
- Sajnálod? – röhögtem fel kínosan. – Csak ennyit tudsz mondani?
- Becsaptak…
- És?
- Azt hittem, hogy gonosz vagy…
- És?
- És hogy bántani akarod Sorát, az igazit – tettem hozzá.
- Mert azt is akartam, a hasonmást – válaszoltam nem túl kedvesen.
- Tényleg bocsáss meg, azt hittem, hogy te vagy a rossz. Nem bírtam hinni neked, miután láttalak elmenni vele és nem tértetek vissza, és miután hallottam, hogy beszélsz a gróffal...
- Én? A gróffal? Azt hittem, hogy ennél jobban ismersz!
- Ami azt illeti – szólalt meg Chanyeol is -, ha én is beleszólhatok, én is azt hittem, hogy gonosz vagy.
Nem bírtam ki, muszáj volt felnevetnem, kínomban.
- Akkor most miért nem támadtatok meg, te, Chanyeol, vagy te, Luhan? – böktem a fejemmel feléjük.
- Mert csak hittük, múlt időben – felelte Luhan.
- Igen, mert Luhan mindent elmagyarázott.
- Nagyszerű! Akkor most már tudjátok, hogy nem én vagyok a rossz! Ezzel sokkal előrébb jutottunk…
- Kai! Nem tudnál normálisan beszélni velünk? Nekünk sincs sokkal jobb kedvünk, mint neked, de mégse bunkózunk veled! Fogadd el a bocsánatkérésüket és kész! Fontos dolgokat kell még megbeszélnünk. Ne vesztegessük az időt a felesleges marakodással – magyarázta Xiu Min.
- Így igaz. Hamarosan itt lesz az idő és nekünk még nincs semmilyen tervünk.
- Jó, értettem – fújtattam idegesen. – Akkor már remélhetőleg mindenki tudja, hogy csak D.O. adta ki magát nekem
- Meg Sorának is – tette hozzá Luhan.
- Igen, neki is, legutóbb. Akkor kezdjük azzal, hogy mindenki elmondja, hogy hogyan kapták el, hátha valamit tudunk vele kezdeni – tanácsoltam.
- Oké – egyeztek bele.
- Akkor kezdem én, mivel engem kaptak el először – mondta Xiu Min. – Már nem is tudom igazából hogy miért, de Kai, veled akartam beszélni valamiről. Épp indultam megkeresni téged, amikor megláttam, hogy Chenék épp bántanak. Odamentem segíteni neked, de aztán hirtelen te ütöttél le. Nagyon mérges voltam rád, de végül kiderült, hogy csak D.O. volt.
- Értem - sóhajtottam.
- Nekem nem kell túl sokat mondanom úgy gondolom – felelte Baekhyun. – Ott maradtam, hogy feltartsam őket, amíg ti megmentitek Sorát, de végül persze ők nyertek.
- Következő – bólintottam.
- Akkor mondom én – jelentkezett Chanyeol. – Én elhatároztam, hogy beszélek Layjel, hátha meg tudom győzni, hogy jöjjön át a mi oldalunkra, de előbb beszélni akartam veletek. Luhannal beszéltem is, meg veled is, de amikor ott akartalak hagyni, akkor leütöttél.
- Tudtam, hogy valami hülyeséget forgattál a fejedben akkor! – csattant fel Luhan.
- De ez annyira nem is hülyeség – gondolkoztam el.
- És nem sikerült Layjel beszélned, mi? – kérdezte Baekhyun.
- De igen! – mosolyodott el büszkén Chanyeol. – Pont volt akkora mázlim, hogy amikor felébredtem, ő őrzött.
- És? – türelmetlenkedtem. Ha sikerült meggyőznie, akkor még nincs veszve minden.
- Sajnos, nem tudtam megértetni vele, hogy csatlakozzon hozzánk – biggyesztette le a szája szélét.
- Talán nem is baj – gondolkoztam hangosan. Chanyeol kérdőn fordult felém.
- Lehet, hogy azóta többször is elgondolkozott rajta – bólintott Xiu Min.
- Még van rá esély, hogy meggondolja magát és segít nekünk az utolsó percben – mondta Baekhyun.
- Amíg a többiek azt hiszik, hogy még mindig nekik dolgozik. Így tökéletesen meg tudnánk lepni őket. Ezzel szereznénk valamennyi előnyt is – felelte Luhan.
- Pontosan – értettem egyet.
- Ó, hogy ti milyen okosak vagytok! Én erre nem is gondoltam – nevetett fel Chanyeol.
- De persze ez mind csak feltételezés. Nem biztos, hogy így is fog tenni – lomboztam le Chanyeol jó kedvét.
- Kell egy B terv is – szállt be végül Chanyeol is a gondolkozásba.
- Valahogy ki kéne szabadulnunk a szertartás közben, mielőtt még túl késő lenne – felelte Xiu Min.
- Csak az a kérdés, hogy hogyan – tanakodtam.
- Na igen – mondta Baekhyun.
Hosszú percekig mind csak ültünk és gondolkoztunk. Többet úgyse nagyon tehettünk volna jelen helyzetünkben. A csendet végül én törtem meg.
- Nem fejeztük be a „mesélést”.
- De előbb szerintem a terv kéne – ellenkezett Luhan.
- Néha a legjobb terv az, ha nincs terv – mosolyogtam.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy bízzuk teljesen a véletlenre, hogy mi hogyan fog történni? – kérdezte Baekhyun.
- Pontosan.
- Hát jó, te tudod – vonta meg a vállát.
- Szóval, akkor én jövök. Engem Luhan ütött le, mert bántani akartam a D.O.-t, aki Sorának adta ki magát.
- Engem meg Chenék kaptak el, pontosabban D.O., de őt majdnem meg is öltem – fejezte be Luhan.
- Akkor azért voltál annyira lesérülve, amikor idehoztak! – csapott a homlokára Chanyeol.
- Igen – bólintott Luhan.
- Ha már itt tartunk, akkor ti miért nem vagytok kikötözve? – kérdeztem.
- Talán tőled félnek a legjobban – mondta Xiu Min.
- Vagy a képességedtől – tette hozzá Baekhyun.
- Persze, mert a képességemmel meg tudom őket ölni – csóváltam a fejem.
Már nyitottam volna a szám, hogy még mondjak valamit, de az ajtó nyitódása ebben megakadályozott. Mindannyian oda kaptuk a fejünket.
- Hozzátok őket – adta ki az utasítást Chen.
- Nocsak, valakinek nagyon nagy lett a szája – mosolyogtam gúnyosan Chenre.
- Ezt te is elmondhatnád ám magadról, Kai – nézett rám higgadtan. – Lay, ne! Majd én hozom őt, te vidd Chanyeolt – állította meg a felém közeledő fiút, majd elindult ő felém. A lánctól nem szabadított meg, csak kiszedte valahogyan a falból.
- Indulj – lökött meg.
- Ennyire félsz tőlem, hogy láncon viszel? – fordultam felé, miközben felálltam és megindultam.
- Nem, csak elővigyázatos vagyok.
- Én ezt félelemnek nevezném, nem elővigyázatosságnak – mosolyogtam még mindig.
- Kíváncsi vagyok, hogy akkor is így fogsz-e mosolyogni, amikor a drágalátos Sorádnak elvágom a torkát – vicsorgott rám.
- Kíváncsi vagyok, hogy akkor is ilyen nagy lesz-e a szád, amikor elvágom a torkod – vágtam vissza.
- Csak úgy közlöm, hogy nyugodtan felhagyhatsz a provokálásommal, mert nem fog sikerülni.
- Ki mondta, hogy az a tervem?
- A gróf csak annyit mondott, hogy élve kelletek neki, de azt nem tiltotta meg, hogy nem verhetlek félholtra – fenyegetőzött.
- Most nagyon megijedtem! – vigyorogtam egyre gúnyosabban.
- Töröld le azt a vigyort az arcodról, különben én fogom – felelte egyre ingerültebben.
- Nem tudom, bocsáss meg nekem eme vétkemért.
- Fejezd be a gúnyolódást – szólt rám.
- Mi van, ha nem akarom? – kérdeztem vissza, de Chen erre már nem válaszolt. Meg tudom érteni, hogy nem akarta magát felidegesíteni, de én csak azért is tovább húztam még az idegeit.
- Nem tudom nem magam elé képzelni azt, ahogy éppen a lábaim előtt heversz vérrel körül véve, és az életedért könyörögsz – provokáltam tovább.
- Megjöttünk – mondta, mire felnéztem és egy ajtóval találtam szembe magam.
Szóval itt vagyunk. Nem gondoltam volna, hogy idáig el fogunk jutni, de már nem tehetek ellene semmit, csak hogy szembe nézek a végzetemmel. 

És akkor, kezdődjék a műsor. 

2013. március 13., szerda

19. fejezet


Luhan pov.

Miután Sora elment Kaijal, már nem tudtam visszafogni magam, hatalmas mosoly terült el az arcomon, amit letörölni lehetetlen lett volna, nem mintha így akartam volna tenni. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy belement, és hogy ezután már könnyebb lesz minden. Szívem szerint ugráltam volna örömömben, mint egy rossz tinédzserlány, de mivel én nem voltam az, ezért ebben az egy dologban visszafogtam magam. Leültem a kanapéra, és vártam Sora és Kai visszatértére. Haladéktalanul beszélnünk kellett a következő lépéseinkről és persze Chanyeolról. Mi van, ha tényleg elkapták? Akkor már csak ketten maradtunk, és ez édes kevés a tervünk sikeres véghezviteléhez. 
Már vagy egy félóra is eltelhetett, de Soraék még nem értek vissza. Akaratlanul is a legrosszabbra gondoltam, de tekintve, hogy Kai Sorával volt, kisebb a valószínűsége, hogy elkapták őket. Kainak volt a legtöbb esélye a menekülésre, elvégre a képessége ezt lehetővé tette. Sora biztos kezekben volt, de Chanyeol azóta se tűnt fel. Épp emiatt, és hogy ne csak pocsékoljam az időt, elindultam megkeresni. Az első hely, ahol a keresését kezdtem a szobája volt. Nem akartam nagy zajt csapni, ezért a lehető leghalkabban mozogtam. A szobájában senkit és semmit nem találtam, amin annyira nem lepődtem meg. Hiába sikerült valamennyire megnyugtatnia Sorának, a fejemben még mindig ott motoszkált, hogy elkapták miattam, és ez az érzés sajnos csak egyre erősebb lett. A reményt viszont még nem adtam fel, bár nem tudtam, hogy hol is kereshetném…
Több mint két órámba telt, mire bejártam az egész házat, de nem találtam semmi nyomot, ami a hollétére utalt volna. Miért kellett eltűnnie? Szinte biztos voltam már benne, hogy amikor velem beszélt, valami hülyeséget forgatott a fejében… Egyszerűen ötletem sem volt, hogy mit is akarhatott. Mindig is utáltam a felesleges hősködést, de Chanyeol viszont annál jobban szerette őket, ezért sem lepődtem volna meg azon, ha esetleg erről lett volna szó.
Az eredménytelen keresésem után úgy döntöttem, hogy visszamegyek Kai szobájába, hátha már visszaérkeztek legalább ők. A szobába beérve sajnos csak a négy fal fogadott, aminek felettébb nem örültem.
- Ezt nem hiszem el! – túrtam idegesen a hajamba. – Még ők is eltűntek?!
Nem akartam kétségbeesni, de mi mást tehettem volna? Túl sok minden kavargott jelenleg a fejemben ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, de ha nem teszem ezt, akkor lehet, hogy már késő lesz.
- A fenébe! – kiáltottam fel idegességemben, majd egy jó nagyot beleütöttem a falnak. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Eddig is valószínűbb volt, hogy mi veszítünk, de ezek után már reménykedni sem tudtam abban, hogy esetleg nem így lesz. Minden veszni látszott, és teljesen egyedül maradtam.
- Most mit csináljak?
Teljesen kétségbe voltam esve és nem tudtam tisztán gondolkodni. Az segített valamennyire, hogy hangosan beszéltem, de milyen hülyén jönne ki, ha gondolkodni is hangosan kezdenék el? Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy teljesen elment az eszem, hogy magammal beszélgetek. Bár, ugyan kihallana meg? Nincs itt az égvilágon senki… Tessék, és most már ilyenekre is gondolok… Felnevettem kínomban, majd újra a hajamba túrtam.
- Luhan, gondolkozz! – biztattam magam. Gyerünk, találj ki valamit… De mit? Elveszett minden, már semmit nem tehetek…
Ahogy elismertem a vereséget, eszembe jutott Sora. A mosolygós arca, a szép szemei, és nem utolsó sorban, amit pár órája megígért nekem. Ez erőt adott, hogy ne adjam fel, hanem mindenáron kitartsak. Hirtelen, mintha minden megvilágosodott volna, tudtam, hogy hova kell mennem: még nem jártam a titkos szobában. Ha máshol nem, ott a legvalószínűbb, hogy rájuk lelek. Nagyjából az egyetlen biztonságos hely ebben a házban.
Nem is vesztegettem több időt, rögtön el is indultam. Nem tudom miért, de olyan érzésem támadt, hogy nagy kerülővel kell odamennem. Talán azért, hogy ha esetleg követne valaki, akkor ne rögtön találjon rá a rejtekhelyünkre, vagy csak mert még egyszer körül akartam nézni a házban. Így történt, hogy elhaladtam a gróf irodájának ajtaja előtt is. Hangok szűrődtek ki onnét, mire én megtorpantam. Tudom, hogy nem szép dolog hallgatózni, de hátha így megtudok valami hasznosat. Füleim az ajtóhoz tapasztottam, majd lélegzet visszafojtva hallgattam.
- Sikerrel jártál? – kérdezte a gróf.
- Igen – válaszolta valaki más, akinek a hangja nagyon ismerősen csengett, de most nem jutott eszembe, hogy ki lehet az, pedig a neve ott volt a nyelvem hegyén.
- Ügyes vagy, gratulálok.
- Ugyan, ez csak természetes.
- Folytasd hát akkor. Hamarosan itt az idő, úgyhogy mindannyian kelleni fognak.
- Rendben.
- És ne felejtsd el, hogy ki vagy!
- Nem felejtem, hogy Kai vagyok.
Ezt hallva a lélegzetem is elakadt. Nem akartam hinni a fülemnek. Kai?! Ez hülyeség! Biztos nem árulna el minket! Még egyszer sem hagyott minket cserben, vagy mindvégig csak megjátszotta magát előttünk? Már ebben sem voltam biztos…
Tovább nem is bírtam hallgatni őket. Elhátráltam az ajtótól, és elszaladtam abba az irányba, ahonnét jöttem. Most a legkevésbé sem érdekelt az, hogy esetleg követnek-e, vagy sem. Beszélnem kellett Kaijal, méghozzá sürgősen.
Úgy rohantam, mintha az életem múlna ezen, bár ez sem állt messze az igazságtól. Amikor a megfelelő helyre értem, nem törődtem semmivel, csak kinyitottam az ajtót és bementem. Ott ült benn a kanapén Kai, de senki nem volt vele. Elég volt pár perc, hogy megértsem, mi is történt valójában.
- Hol van Sora?! – ordítottam rá idegesen. Meglepetten rám kapta a szemeit.

Kai pov.

Nem akartam reggel ott hagyni egyedül Sorát, de valamiért rossz érzésem támadt Chanyeollal kapcsolatban, muszáj volt utána járnom a dolgoknak. Nem akartam ezzel sok időt eljátszani, mert azért Sorát nem szabad egyedül hagyni, ezért nagyon siettem. Nem tudom, hogy pontosan m is történt, de Chanyeolt nem találtam meg. Kezdett egyre világosabbá válni előttem, hogy mi is volt az a rossz érzés: Chanyeolt is elkapták. De hogy? Miért nem volt velünk? Megpróbáltam magam lenyugtatni, de nem ment. Ketten maradtunk, és ez nem jó! Más tervet kell kitalálni. Így túlélni már nem fogjuk. Azt lehetne még csinálni, hogy hagyjuk magunkat elkapatni, és aztán a szertartás vége előtt valahogy kiszabadulunk, de hogy? A gróf soha nem végez kétes munkát, így tuti, hogy nem tudnánk kiszabadulni… Vége van…
Csendben visszamentem a szobámba, de Sora már nem volt ott. Próbáltam ezen nem kiakadni, mert lehet, hogy Luhannal ment el valahova. Elindultam megkeresni hát őket, de egyiküket sem találtam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mind eltűntek. Lehet, hogy csak pont elkerültük egymást, de ebben nem hittem annyira. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek a titkos szobába, hátha ott vannak, de sajnos ott sem voltak. Semmi baj, ez még nem jelent semmit. Szépen leülök és várok, hátha idejönnek majd. Mást úgy se nagyon tehettem. Ha nem akarom, hogy engem is elkapjanak, akkor itt maradok, mert erről a szobáról nem tudnak, elvileg.
Már vagy egy két órája itt ülhettem, mire hirtelen megjelent Luhan, egyedül.
- Hol van Sora?! – ordított rám idegesen.
- Mi? – lepődtem meg. – Én azt hittem, hogy te vagy vele!
- Én?! Na ne viccelj Kai! Nem most jöttem le a falvédőről!
- Nem viccelek! Fogalmam sincs, hogy hol van. Mindvégig azt hittem, hogy te vagy vele…
- Kai! Ne hazudozz nekem itt össze-vissza! Együtt mentetek el reggelizni! Láttam a két szememmel!
- Én biztosan nem csináltam ilyet! Reggel óta egyikőtöket sem láttam!
- Most azt akarod bemesélni nekem, hogy vak vagyok?
- Nem! Én csak nem tudom, hogy miről beszélsz!
- De te voltál! Láttam!
- Ha nem hiszel nekem, akkor nyugodtan kutakodj a fejemben, és meglátod, hogy én nem hazudok – feleltem magabiztosan. Ez teljességgel lehetetlen, hogy én elvittem volna Sorát reggelizni. Nem is láttam reggel óta, akkor mégis hogyan?
- Igazad van – sóhajtott fel. – De akkor ki volt?
- D.O. – szűrtem ki a fogaim közül. Mérhetetlen düh kerített hatalmába! Hogy lehetett képes D.O. az én alakomban járkálni, és ezzel bemocskolni engem! Ez hallatlan! Így már értem, hogy hogyan sikerült Chanyeolt elkapni, és akkor valószínűleg Sorát is elvitték már. Ezt nem hiszem el!
- Kai! Luhan! Hát itt vagytok! – jött be mosolyogva Sora. Mindketten rákaptuk ideges tekintetünk, de ha jól láttam, Luhan arcizmai megenyhültek, amint megpillantotta.
- Hát itt vagy! – ment közelebb hozzá Luhan. – Már mindenhol kerestünk. Azt hittük, hogy téged is elkaptak – ölelte meg a Sora hasonmást.
- Ne, Luhan! – kiáltottam és elrántottam tőle. – Ő nem az igazi Sora! Őt elkapták – magyaráztam, de ő azzal a lendülettel, amivel elrántottam, elkapta a torkom.
- Mit csinálsz? Nem én vagyok a rossz, Luhan! – mondtam, de mintha meg se hallott volna, tovább szorította a nyakam. Megfogtam egyik kezemmel a karját, és megpróbáltam lehámozni magamról, de nem sikerült. Nem tehettem mást, minthogy használjam a képességem. Elteleportáltam tőle és Sora előtt jelentem meg.
Egyszerűen nem értettem, hogy most mi folyik itt. Ez nem az igazi Sora, az biztos, de akkor Luhannal mi van?  Nem akartam bántani senkit, főleg nem Sorát, mert mi van, ha ő tényleg az igazi, csak valamit itattak vele, és az miatt lett ilyen, de nem tehettem mást. Elkaptam a torkát és neki toltam a falnak.
- Kai, mit csinálsz? - sikított fel. – Kérlek, ne bánts! Én nem csináltam semmi rosszat! – összeszorítottam fogaim és becsuktam a szemeim. Jobb, ha nem is látom, amikor meghal. – Azt ígérted, hogy megvédesz! Akkor most miért bántasz? Nem is szerettél? Ha így van, akkor már értem, hogy miért haltam meg azon az éjjelen. Hagytad, hogy meghaljak, úgy, ahogy az anyádat is hagytad! Mindkettőnk halála a te lelkeden szárad, Kai! – mondta. Egy pillanatra szavai hatására gyengült a szorításom, de szerencsére még időben rájöttem, hogy hazudik.
- Nem igaz! Nem vagyok gyilkos. De látod, az, hogy ilyeneket állítasz, azt bizonyítja, hogy te nem az igazi Sora vagy! És most halj meg! – kiáltottam, majd jól megszorítottam a kezem. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, és amikor már majdnem megöltem, a hátam mögött Luhan tarkón vágott valamivel. Egy pillanatra megszédültem, és elengedtem Sorát. Több nem is kellett, Luhan még egyszer megütött, majd elsötétült minden.

Luhan pov.

Nem hittem neki. Minden szava hazugság volt, ebben biztos voltam. Mégis hogyan gondolta azt, hogy majd hiszek neki, miután a gondolataiban olvasok? Nem volt szükségem erre, mert teljesen biztos voltam benne, hogy elárult minket. Az a beszélgetése a gróffal csak ráébresztett, hogy nem kellett volna vakon megbízni benne. Akkor is hagyta meghalni és most is hagyta volna. Ő a gonosz, kétség sem fér hozzá. És aztán, amikor megjelent Sora is, megnyugodtam, hogy nem esett semmi baja. Biztos voltam benne, hogy nekem van igazam, és amikor Kai megpróbált elválasztani tőle, mondván, hogy ő nem az igazi, rájöttem, hogy meg kell ölnöm őt. Hogy lehet képes valaki ilyeneket hazudni, hogy ő csak egy hasonmás? Már nem tudott mit kitalálni, mi? Csak hogy én már nem hiszek neki többet. Amikor még Sorára is rátámadt, mérhetetlen düh kerített hatalmába. Ez után már nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak azt tudtam, hogy meg kell védenem Sorát minden áron. Mivel most nem tudtam volna megölni, elég volt, hogy leütöttem. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy helytelenül cselekedtem, elvégre megmentettem Sorát a gonosz elől.
- Köszönöm, Luhan – mosolygott rám Sora.
- Jól vagy? Nem esett semmi komolyabb bajod? – mentem oda hozzá.
- Nem, neked köszönhetően – ölelt meg jó szorosan. – Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled.
- De Sora, mi történt, miután elvitt téged? – kérdeztem gyanakvóan. Valami annyira nem stimmelt. Teljesen máshogy viselkedett, mint szokott. Nem is félti Kait? Nem is aggódik érte? Nem is kiabál velem, hogy miért tettem ezt? Ez nem az a Sora, akit én ismerek. Ő tényleg szerette Kait, még akkor is, ha kiderülne róla, hogy gonosz. Lehet, hogy tényleg Kainak volt igaza…?
- Te nem az igazi Sora vagy – mondtam hitetlenkedve, miközben elhátráltam tőle. Ő csak elmosolyodott.
- Ne butáskodj Luhan! Miért ne lennék én Sora? – kérdezte. – És a kérdésedre válasz az, hogy visszamentünk a szobába, de te nem voltál ott, ezért idejöttünk, hogy megvárjunk itt, de nekem el kellett mennem a mosdóba, és mire visszaértem, te már itt voltál. Egész idő alatt Kai olyan furcsán viselkedett, és rájöttem, hogy ő gonosz.
- Értem – sóhajtottam. Ő tényleg Sora, nem kellett volna kételkednem benne. – Bocsáss meg nekem! – húztam magamhoz és újból megöleltem. – Nem kellett volna meggyanúsítsalak.
- Semmi baj. Meg tudom érteni – fúrta fejét a nyakhajlatomba. Felnéztem és a válla fölött láttam, hogy közelednek Chenék.
- Vigyázz! – kiáltottam, majd a hátam mögé bújtattam. Láttam Chen gondolataiban, hogy készül megtámadni, ezért vadul gondolkodni kezdtem, hogy hogyan is menekülhetnénk el innen. – Ne félj, megvédelek az életem árán is!
- Ez nagyon kedves tőled Luhan, de előbb azt hiszem magadat kéne védened – suttogta a fülembe, majd egy kés fúródott a hátamba, amit rögtön ki is húzott.
- Te… - suttogtam elképedve, de mást már nem is tudtam volna csinálni, mert a következő pillanatban egy villám csapott belém. Fájdalmamban felkiáltottam és térdre rogytam. Ez… lehetetlen. Becsaptak…
- Szép munka, Sora – mondta Chen. – Vagy inkább szólítsalak D.O.-nak?
D.O…. volt. Minden egyes porcikám megtöltődött a dühöm által szerzett erővel. Ezt nem úszod meg szárazon!
- Te szemét! – kiáltottam fel. Sora, jobban mondva D.O. rám kapta a tekintetét, de mintha nem is érdekeltem volna. Teljesen félvállról vett, ami miatt még jobban dühbe gurultam. Minden erőm összeszedve neki ugrottam, aminek hatására mindketten elestünk. Természetesen én voltam fölül, ő meg alattam. Rögtön megmarkoltam a nyakát, de mielőtt még bármit is tehettem volna, újra elővette a kését, és beleszúrta a mellkasomba a markolatáig. Mintha ezt meg sem éreztem volna, kihúztam a fegyvert a testemből. Hálás voltam érte D.O.-nak, mert így sokkal könnyebb lesz megölnöm őt. Láttam a szemein, hogy kétségbeesik, így már tényleg nem bírtam ki mosolygás nélkül. Csak a bosszú lebegett a szemeim előtt és a tudat, hogy most megölöm őt. Normál esetben nem vitt volna rá a lélek, hogy bántsam a testvérem, annak ellenére, hogy gonosz, de már nem számított semmi. Elárult és becsapott, Kai ellen fordított és kiadta magát Sorának, ezt pedig nem tudom megbocsátani neki. Felemeltem a kezem, hogy lesújtsak rá, de hirtelen megint belém csapott egy villám. Fogaim összeszorítottam és nem törődtem a fájdalommal. A kést beleszúrtam D.O. mellkasába, aztán már húztam is ki, hogy újra támadhassak, de sajnos Chenék sem tétlenkedtek. Egy éles fájdalmat éreztem meg, majd ahogy lepillantottam, megláttam Tao kardjának a végét, ami a testemből állt ki. A tekintetem kezdett elhomályosulni, és legurultam D.O.-ról. Arra még emlékszek, hogy folyamatosan vért köhögöttem, és hogy Lay mellettem éppen meggyógyítja D.O.-t, de utána minden elhomályosult. 

2013. március 12., kedd

18. fejezet


Az ablakon beszűrődő napfényre ébredtem fel. Jól esett ez a kis fény, elvégre már több napja csak esett. Oldalra billentettem a fejem, de Kai nem volt ott, pedig amikor elaludtam, még tuti ott volt. Sóhajtva ültem fel az ágyban, majd nyújtóztam egyet és nagy nehezen felkeltem. Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam azt. Behunytam szemeim, és hagytam, hogy a fény melegítse arcom. Nagyon kellemes volt. Olyan békésnek tűnt minden. Ha nem tudtam volna a rám fenyegető veszélyről, akkor még nyugodt is lettem volna, de így, hogy tudom, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, nem tudtam az lenni. Folyton azon kattogott az agyam, hogy mi van, ha Kait is elkapták és most én jövök? Attól is féltem, hogy esetleg Kris visszajön, bár ezt lehetetlennek tartottam, de mégis…
Nem tudok megszökni saját erőmből, még csak semmilyen különleges képességem sincs, amivel meg tudnám védeni magam, így teljesen védtelen voltam. De miért nem tudnék megszökni egyedül? Tény és való, hogy sokáig nem jutnék, de ha most kimásznék az ablakon, vajon kijutnék? Egy próbát megér.
Kinyitottam a szemem, és felültem az ablakpárkányra. Ahogy lenéztem onnét, rögtön elszédültem, mert kissé magasan voltam. Soha nem bírtam a magasban lenni, és most egy hajszál választott el attól, hogy kiessek. Jó szorosan megkapaszkodtam az ablak szélében, nehogy kiessek. Forgott velem a világ, de nem mertem visszamászni. Mi van, ha emiatt esek ki?
- Sora, nem láttad Chanyeolt? – rontott be idegesen a szobába Luhan. Tekintetem az ajtó irányába kaptam, majd segítségkérően néztem rá. Láttam, hogy nem kicsit volt meglepődve, végül is… azt hiszem, én is az lennék a helyébe.
- Jézusom, Sora! Mit csinálsz te ott? – rohant ide hozzám.
- Én… - nem tudtam mit mondani. Nem szerettem volna elárulni neki, hogy ki akartam mászni, de hazudni se akartam. De így jobban belegondolva, mindegy is, hogy mit mondok neki, elvégre tud olvasni a gondolataimban, és én nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy ezeket elrejtsem előle.
- Ugye nem akartál kiugrani?
- Nem tudom – vallottam be.
- Segítsek? – kérdésére bólintottam. Luhan közelebb jött hozzám, mire én nyaka köré fontam a karjaimat, és jó szorosan hozzá bújtam. Ő eközben kezeit derekamra tette, és így leemelt az ablakpárkányról. Lábaimat óvatosan tettem le a földre. Nem igazán voltam biztos a biztos talajban, de mikor megéreztem csupasz talpam alatt a hideg szőnyeget, már bátrabb voltam.
- Köszönöm – mondtam, miután elengedtem. – Tériszonyom van, és nem mertem lejönni onnét…
- Nincs mit – mosolygott rám.
- Egyébként mit is szerettél volna? – jutott hirtelen eszembe.
- Azt, hogy nem láttad-e véletlenül Chanyeolt…
- Nem – ráztam meg a fejem -, tegnap este, amióta megmentettetek, nem. Miért?
- Mert én se. Még az este beszéltem vele, de nagyon furcsán viselkedett. Ma meg már nem is találom. Attól félek, hogy történt vele valami… Ha így történt, akkor, az biztos, az én hibám. Ha akkor észreveszem, hogy készül valamire, akkor még most is itt lenne, de én teljesen gyanútlanul társalogtam vele…
- Hé, Luhan – tettem vigasztalóan a kezem vállaira -, nem a te hibád. Ne is emészd magad emiatt. Biztosan nem történt vele semmi, elvégre Chanyeol erős. Meg tudja védeni magát.
- Ebben nem is kételkedek, de ha Chenék együtt támadtak rá, akkor nem tud boldogulni, egyedül.
- Ne fesd az ördögöt előre a falra. Amíg semmi nem biztos, ne is hibáztasd magad miatta.
- Igazad van – sóhajtott fel. – Köszönöm.
- Ugyan mit?
- Hogy itt vagy nekem – mondta, miközben megsimította az arcomat.
- Mi? – lepődtem meg, de többet nem is tudtam mondani, mert Luhan következő tettei teljesen lesokkoltak. Ujjait megállította az államnál, majd elkezdted arcával közeledni felém. Ezzel párhuzamosan húzta magához az én arcomat is. Csak nagyokat pislogtam, vagy talán még azt sem. Teljesen olyan volt, mintha megállt volna az idő, kész örökké valóságnak tűnt ez a pár másodperc, ami egyébként nagyon gyorsan letelt, amíg a távolságot csökkentette közöttünk. Aztán hirtelen, mintha újra elindult volna az idő, rátapadt ajkaimra. Ebben a pillanatban pár másodperc leforgása alatt bevillant egy kép.

- Luhan, ne mozogj! – szóltam rá erélyesen az előttem pózoló fiúra. – Így soha nem leszek kész, ha folyton elmozdulsz – csóváltam a fejem. Hiába szidtam folyton meg, ő soha nem vette komolyan, mindig elengedte a füle mellett szavaim, és csak mosolygott, mint egy vadalma. Mintha annyira élvezné, hogy folyton órákon keresztül ugyanúgy ül, még egy arcizma sem rándulhat meg, és amikor megmozdul, akkor megszidom. Komolyan mondom, nem értem ezt a fiút. 

- Luhan! Ha miattad megint elrontom ezt a festményt, akkor azt nem úszod meg szárazon! – fenyegettem nem túl hatásosan. A reakciója erre megint csak egy mosoly volt. Nem tudok mit csinálni vele… Már vagy kétszer elölről kellett kezdenem az egészet, de ő soha nem unta meg. Vajon mi lehet olyan jó ebben? Nem értem…

- Végre kész! – nyújtóztam egy nagyot. Boldogan néztem Luhanra, de ő még mindig ugyanabban a pózban ült, amibe már hetek óta ültettem. Feltápászkodtam a helyemről, és odaszökdécseltem a kanapéhoz, amin terpeszkedett.
 - Végeztünk, már megmozdulhatsz – mosolyogtam rá, de nem történt semmi. Felemeltem a kezem, hogy megpöcköljem a homlokát, amit annyira utált, ha csináltak, hátha akkor feleszmél bambulásából, de amint majdnem elértem homlokát, elkapta a csuklóm, és ezzel a lendülettel magára rántott, majd átfordult velem, így én voltam alul. Nem tudtam mit szólni, csak nagy és csillogó szemeibe néztem. Ő sem szólt semmit, csak tartotta a szemkontaktust. Kezem a fejem fölött volt, amit még mindig ő fogott. Pár perc után tudatosult csak bennem, hogy most pontosan mi is történik. Zavarba jöttem hirtelen közelsége miatt. Eddig csak Kait engedtem magamhoz ilyen közel, mást nem, ezért szokatlan volt ez a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy teljesen olyan volt, mintha én éppen Kait csalnám meg, ami persze nagyon nem volt igaz. Soha nem tudnám őt megcsalni.
- Luhan, ezt nem szabad – sóhajtottam. Lehunytam szemeim, hogy kizárjam elmémből az arcát, de a tudat, hogy csak pár centi választ
 el tőle, nem hagyott nyugodni. 
- Csak még egy kicsit – válaszolta. Nem tudtam, vagy nem akartam válaszolni neki, csak hagytam, hogy úgy tegyen, ahogy jónak látta. Nyeltem egyet, de továbbra sem nyitottam ki szemeimet.
- Szeretlek – suttogta, majd megcsókolt. Olyan hirtelen történt minden, hogy felfogni sem volt időm. A vallomása, a csókja… Mindig is éreztem, hogy ő többet érez irántam, mint én őiránta, de sajnos a barátságomon kívül nem tudtam mást felajánlani neki. Ő olyan volt nekem, mint egy báty. Soha nem néztem rá olyan szemmel, és reméltem, hogy ő sem, de úgy tűnik, hogy ez nem így volt. Szabad kezemet mellkasára helyeztem és eltoltam magamtól.
- Ezt nekünk nem szabad – mondtam halkan.
- Miért nem? – nézett rám szomorúan. Szívem összeszorult, hogy így kell látnom őt, akit soha életemben nem lettem volna képes bántani.
- Én nem úgy nézek rád, mint te rám. Nekem te egy testvér vagy – feleltem.
- Rám miért nem tudsz úgy nézni, ahogy Kaira?
- Nem tudom! Luhan, kérlek, értsd meg! – könyörögtem neki.
- Ha velem találkoztál volna előbb, akkor most velem lennél igaz?
- Ezt meg honnét szedted?
- Bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy akkor engem láss meg először, ne őt!
- Miket beszélsz? Ezen a tényen soha nem fogsz tudni változtatni, hogy te nekem egy testvér vagy! Épp ezért kérlek, hogy ne beszélj ilyen butaságokat…
- Nem! Miért utasítasz el folyton? Miért nem adsz nekem is egy esélyt?
- Luhan! Én Kait szeretem, és nem fogom megcsalni!
- Nem is! Csak eljössz velem egyszer-kétszer valahova, persze mint barátok, és lehet, hogy meggondolnád magad…
- Nem, Luhan! Én már döntöttem, és ezen nem fogsz tudni változtatni! Csak értsd meg, hogy én nem szeretlek téged úgy! Miért ilyen nehéz ezt megérteni?
- Mert te nem érzed azt, amit én! Nem tudod, hogy mennyire fáj, amikor azt látom, hogy Kaijal vagy! Tudom, hogy ha igazán szeretlek, akkor már annak is örülök, hogy te boldog vagy, de mindig, amikor együtt látlak titeket, fáj itt – mondta könnyes szemekkel, majd kezét a szívéhez tette.
- Igen, igazad van. Nem tudom, és nem is fogom megtudni soha. Én szeretem Kait, és a világ minden kincséért sem csalnám meg. Még miattad sem – feleltem teljes hidegvérrel, miközben egyenesen a szemébe néztem. Nem szerettem volna vele így viselkedni, de mivel máshogy nem értette meg, ezért muszáj volt. A szemébe is csak azért néztem, hogy lássa, igazat szólok és nem viccelek.
Luhan csak nyelt egyet, ezzel könnyeit visszafojtotta, de a szemei még mindig csillogtak, ami elárulta őt. Minden szó nélkül hagyta el a szobát.
Pár pillanatig még ugyanúgy álltam, de végül már én se bírtam tovább visszafogni magam. Miért kellett ezt mondania? Nem akartam megbántani, de mégis sikerült egy életre… A könnyeim csak folytak és folytak.

A halálom előtt ekkor beszéltünk utoljára. Még szerettem volna megbeszélni vele ezt, de a sors közbeavatkozott…

- Ne, kérlek – toltam el magamtól.
- Bocsáss meg – sóhajtotta. – Csak nem bírtam türtőztetni magam.
- Ez többet nem történhet meg…
- Eszedbe jutott, igaz? – kérdezte, mire bólintottam. – Tudtam – sóhajtotta. – És még ennyi év után is visszautasítasz…
- Sajnálom…
- Ne! Nem kell! – tiltakozott. – Nekem nem a sajnálatod kell, azzal semmire sem megyek, hanem a szerelmed.
- Nem szeretnék veled erről vitatkozni.
- Semmit nem változott a véleményed, igaz?
- Ahogy a tiéd sem…
- De kérlek, csak egyetlen egy esélyt adj nekem!
- Nem Luhan, kérlek! Ne kezdjük elölről az egészet. Nem tudok neked igent mondani…
- Nem is kell, csak ne utasíts el!
- Ezt nem tehetem…
- Ha mindennek vége, akkor kérlek ígérd meg, hogy adsz nekem egy esélyt! Csak egyetlen egyet! Elmegyünk együtt enni valahova és ennyi! Ez nem nagy kérés, ugye? Csak mint barátok, mint testvérek.
- Nem tudom…
- Ha ezt megteszed, akkor ígérem, hogy többet nem hozom elő ezt a témát, és elfogadom a döntésed!
Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. Nem szeretnék még nagyobb fájdalmat okozni neki, de azt se szeretném, ha elbízná magát, azért mert esetleg ebbe belemegyek…
- Jó, rendben – sóhajtottam. – Áll az alku.
- Köszönöm – csillantak fel a szemei, és jó szorosan megölelt.
- Sora! – jött be a szobába Kai is. Hirtelen ugrottunk szét, mint akik valami rosszban sántikáltak.
- Kai! Ez nem az, aminek látszik! – kezdtem mentegetőzni.
- Gyere, kész a reggeli – mosolygott rám, majd már el is indult. Nem kicsit lepődtem meg azon, hogy nem mondott semmit erről a szituációról. Nem is foglalkozott vele… Ez nagyon furcsa. Mi van Kaijal? Kérdőn Luhanra néztem, de ő is hasonló helyzetben volt, mint én. Megvonta a vállát, jelezve, hogy ő sem tud többet. Hát jó – gondoltam magamban, majd utána mentem. Jóval előttem járt már, és meg se állt, hogy bevárjon. Már ez is furcsa volt, de végül is nem foglalkoztam vele. Biztos azért viselkedik így, mert aggódik Chanyeolért.
Az ebédlőbe érve egy egyszemélyre megterített asztal várt.
- Ülj le – fordult meg, majd leült egy székre. Úgy tettem, ahogy mondta. Elkezdtem falatozni, de valami furcsa íze volt az ételnek.
- Ez mi?  - kérdeztem tőle, hátha direkt ilyen, de Kai persze nem válaszolt, csak megvonta a vállát. - Ki csinálta? – faggatóztam tovább.
- A szakácsok.
- Biztos?! Nem úgy volt, hogy különösen kell vigyáznotok? Az este is te kérted meg Chanyeolt, hogy hozzon valamit enni nekem.
- De Chanyeol most nincs itt!
- Akkor te nem tudtad volna megcsinálni? Mi van, ha tettek bele valamit? Elvégre a gróf parancsol nekik!
- De nem tettek bele semmit! Ott álltam és felügyeltem a munkájukat, nyugi.
- Én nem bízok meg itt senkiben rajtatok kívül, Kai.
- Most mondtad, hogy bízol bennem. Ha valóban így van, akkor bízz is! Nincs benne semmi, úgyhogy nyugodj meg! – mondta higgadtan. Egy sóhaj kíséretében folytattam a reggelim. Azt hiszem, paranoiás lettem... Az ételről alkotott véleményem még mindig nem változott, pontosabban szólva a reggeli íze nem változott. Még mindig furcsa keserű íze volt, de megpróbáltam elvonatkoztatni tőle.
Mire az étel elfogyott, leírhatatlan álmosság tört rám.
- Visszakísérsz a szobába? Hirtelen nagyon álmos lettem – mondtam nagy nehezen, mert nagyjából minden szó után ásítanom kellett.
- Persze – állt fel. Én is így tettem, de ezzel a lendülettel vissza is estem a székre.
- Nem bírok felállni – sóhajtottam.
- Akkor elviszlek a karomban – mosolygott rám, majd fel is kapott.  Fejem a mellkasába fúrtam, de valami itt is szokatlan volt. Kainak nem ilyen illata szokott lenni. Többet ezzel sajnos nem tudtam foglalkozni, mert szinte rögtön felülkerekedett rajtam az álmosság. Szemeim leragadtak, és egy hosszú, mély álomba merültem.

2013. március 9., szombat

17. fejezet


Chanyeol pov.

Szerencsére még időben odaértünk Kai szobájába, hogy megmentsük Sorát. Nem akartam ugyan egyedül otthagyni Baekhyunt Chenékkel, de igaza volt. Bár az is igaz, hogy mondhattunk volna bármit, úgyis elküldött volna minket.
Egész végig ő miatta aggódtam. Mi van, ha baja esett? Legalább nekem ott kellett volna maradnom vele. Én se voltam olyan közel hozzá, ahogy Baekhyun sem. Mégis ő maradt ott és áldozta fel magát. Egy ideig sikerült azzal megnyugtatnom magam, hogy biztos semmi baja sem esett és mindent a kezében tart, elvégre nem olyan gyenge ő, mint amilyen látszik, de amikor megjelentek Chenék, rögtön tudtam, hogy őt is elkapták. Csak még jobban bűntudatom támadt, amiért hagytuk elveszni, egyedül. Lettünk volna mind ott vele! De már nem tehetek ellene semmit. Nem szabad hagynunk, hogy Baekhyun áldozata hiába való legyen. Még több erőt merítettem, mert tudtam, hogy nem szabad, hogy most lankadjon a figyelmünk. Már ketten a gróf markába kerültek, nekünk nem szabad, főleg, hogy hamarosan itt van a Holdfogyatkozás. Muszáj megbeszélnünk, hogy hogyan is legyen tovább. Már csak hárman vagyunk. Ennyien nem tudjuk legyőzni őket, kéne legalább még valaki mellénk… Ki lehet a leggyengébb láncszem közülük? Kris ki van zárva úgy, ahogy Chen, Tao és D.O. is. Akkor már csak Lay maradt. Talán ő még nincs veszve. Ha beszélnék vele és megpróbálnám meggyőzni, hogy nem mi vagyunk a rosszak, akkor sokkal több esélyünk lenne, főleg ha azt nézzük, hogy Lay gyógyítani tud. Mást nem nagyon tehetek az ügyünk érdekében, ezért nekem kell beszélnem vele. Nem hagyhatok mindent Kaira és Luhanra. Nekik Sorára kell vigyázniuk.
Miután elhatároztam, hogy mit fogok csinálni, felkerestem a két társamat. Luhant megkértem, hogy vigyázzon helyettem is Sorára. Nem tudom, hogy mi fog történni a Layjel való beszélgetésem során. Ki tudja, lehet, hogy meg se hallgat, csak rögtön elfog. Bármi megtörténhet, de nem akartam a tervem elmondani se Luhannak, se Kainak. Luhan előtt nehezebb volt titkolni, elvégre ő tud a gondolataimban olvasni, de sikerült kizárnom minden gondolatot tervemről, így elméletileg Luhan sem sejt semmit, ezért bátran mentem Kaihoz is. Meglepődtem, amikor megláttam a nappaliban ülni, főleg, hogy Sora nem volt vele, de pillanatnyilag ezzel nem foglalkoztam.
- Kai – szólítottam meg -, beszélnünk kell.
- Jó, hogy jössz. Én is pont veled akartam beszélni, de kezdjed nyugodtan.
- Nem, mondjad te – mosolyogtam rá. Valami annyira furcsa volt benne, mintha nem is önmaga lett volna, bár nem kételkedtem benne, elvégre régóta ismerem már, és voltak napok, amikor kissé különösen viselkedett.
- Baekhyunt is elkapták – sóhajtotta.
- Tudom, vagyis sejtettem.
- Nem kellett volna ott hagynunk – túrt idegesen a hajába.
- Szerintem se. Én is felelősnek érzem magam a történtek miatt – csóváltam a fejem, majd leültem mellé a kanapéra.
- Én is így érzem. Lassan már semmi esélyünk sem lesz ellenük, ha így folytatjuk. Mindenképp együtt kell nekünk maradnunk, nehogy elkapják még valamelyikünket – mondta.
- Igen, tudom – válaszoltam. Sajnálom fiúk, éppen most fogom tönkre tenni az esélyeinket, de muszáj megtennem mindent, amit csak tudok.
- Figyelj – néztem rá. – Vigyáznál Sorára helyettem is?
- Miért kérsz meg ilyen hirtelen engem erre? Majd te szépen vigyázol rá – veregetett vállon.
- Attól tartok, hogy én nem vagyok erre képes. Ezért kérlek meg téged erre.
- Ahogy szeretnéd.
- Köszönöm, barátom – mosolyogtam rá hálásan. – Akkor én most megyek is – álltam fel.
- Várj! – állt fel Kai is. Kérdőn hátrapillantottam, de ekkor hirtelen éles fájdalmat éreztem a tarkómnál, majd kezdett elsötétülni minden. Még láttam Kai gonosz és diadalittas mosolyát, mielőtt végleg le nem hunytam volna a szemeimet.

Amikor kinyitottam a szemeimet, egy sötét és büdös helyen találtam magam. Egy székre voltam ültetve és kezeim, lábaim jó szorosan meg voltak kötve. A fejem sajgott és semmit sem tudtam kivenni ebből a korom sötét helyiségből. Nem tudtam, hogy a ház melyik részén lehettem, talán a pincében. Először nem jutott eszembe, hogy hogyan jutottam ide és kedvem sem volt túlságosan gondolkodni rajta, mert mindig a fejembe hasított a fájdalom. Lehunytam szemeim, de ekkor bevillant egy kép Kairól. Minden eszembe jutott. Kai… elárult minket. Hogy volt képes? Pont ő? Nem értettem. Csalódott voltam és mérges. Majd felrobbantam volna dühömben, de közben szomorú is voltam, hogy Kai egészen eddig csak megjátszotta magát… Nem bírtam felfogni, hogy hogyan volt képes elárulni minket, még a szerelmét is… Annyira nem tudtam ezt elképzelni róla, egyáltalán nem ilyennek ismertem meg. Mindig kedves volt, aranyos és őszinte. Azt hittem, hogy már teljesen kiismertem, de úgy tűnik, hogy nem. És most mi lesz Luhannal és Sorával? Luhan egyedül nem bír el vele, de eddig hogy nem vette észre Kai igazi szándékát? Két lehetőség van: vagy Kai titkolta nagyon jól, vagy Luhan is áruló. Én inkább az elsőre szavaztam volna. Aztán eszembe jutott a tervem is, hogy beszélek majd Layjel. Ökölbe szorítottam a kezem. Nem lehet igaz! Nem tudtam beszélni vele, én… elbuktam. A fenébe! Minden áldozatunk hiába való volt. De nem, még nem szabad feladni. Még van remény. Ha ki tudnék szabadulni, el tudnám mondani Luhannak is, hogy Kai gonosz és Layjel is tudnék beszélni.
Elkezdtem mocorogni, hátha ki tudom szabadítani valamelyik testrészem, de nem sikerült. Túl szoros volt a kötél. Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a képességem segítségével felgyújtanám azt? Ez volt az egyetlen reményem, de abban a pillanatban, hogy elkezdtem koncentrálni a tűzre, felgyulladt egy gyertya. Fénye nagyjából megvilágította a helyet, de nem tudtam meg többet, mint előtte. A falak ugyanúgy sötétek voltak, csak most már a tárgyak körvonalait is lehetett látni. Gyorsan körbe kémleltem a szobámban lehetséges menekülési útvonalat tervezgetve. Sajnos nem nagyon láttam egyet se. Aztán tekintetem átsiklott a gyertya mellett ülő személyen is. Arca minden egyes pontját tökéletesen ki lehetett venni a gyér fényben.
- Lay? – lepődtem meg. Nem gondoltam volna, hogy pont őt fogják megbízni azzal, hogy vigyázzon rám. Azt hiszem, még nincs veszve semmi, sőt! Most kezdődik el igazán.
- Igen – válaszolta -, én vagyok az.
- Úgy örülök, hogy itt vagy – sóhajtottam fel. Próbáltam természetesnek látszani, és kibírni mosolygás nélkül, amiért ilyen szerencsés helyzetbe kerültem, de elég nehéz volt.
- Nem kell kertelni – mondta mogorván. – Térj a lényegre.
- Hát jó, akkor rögtön mondom, amit szerettem volna – néztem mélyen a szemeibe. – Szóval, miért álltál a rossz oldalra? – tértem rögtön a lényegre.
- És te miért álltál a jó oldalra? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
- Mert én bírtam Őt, jóban voltunk, és tudtam, hogy minden, amit a gróf állított, csak kitaláció.
- Látod, én meg azért álltam a rosszra, mert én is úgy gondoltam, ahogy ők.
- De önszántadból csatlakoztál hozzájuk, vagy csak Chen, esetleg Kris szedett rá? Ha jól emlékszem nem volt olyan rossz a kapcsolatod vele, hogy elhiggy minden hülyeséget róla.
- Önszántamból mentem. De igazad van, nem utáltam.
- Akkor?
- Felesleges neked magyarázkodnom Chanyeol, úgy sem értenéd meg.
- De igen! – erősködtem.
- Ha valóban így lenne, akkor nem is kérdeznél tőlem ilyeneket.
- Akkor testvéri szeretetből álltál melléjük, jól gondolom?  - kérdésemre nem válaszolt semmit, ezért igennek vettem ezt. – Megkértek, hogy csatlakozz hozzájuk, és te így tettél, igaz? Ha mi kértünk volna meg előbb, akkor most velünk lennék, ugye?
- Lehet.
- Figyelj, nem szeretném, hogy teljesen szétessen a családunk. Nem szeretnék a testvéreim és barátaim ellen harcolni.
- Akkor miért csinálod?
- Mert ez a kötelességem. Fontosak vagytok számomra, de Ő is az volt. Meg szeretnék védeni mindenkit, Őt, Kaiékat, téged és Chenéket is. Chenék túl makacsak ahhoz, hogy elismerjék, ha esetleg nekünk lenne igazunk. A gróf teljesen ellenünk fordította őket. Hiába beszéltünk velük folyton folyvást, ők nem hallgattak ránk, ezért tartunk most itt. Abban reménykedek, hogy téged talán nincs túl késő megmenteni.
- Nem kell ekkora feneket kerítened ennek Chanyeol. Értem én. Szeretnél a ti oldalatokra állítani engem, ennyi az egész. De tudod, én is meg szeretném védeni a családtagjaim, legyen szó bárkiről. Biztos, hogy nem árulom el őket.
- És velünk mi lesz Lay? Mi tán nem vagyunk a családod része? Nem volt elég ez a háromszáz év, hogy minket is a családodnak tekintsd? Abban valóban igazad van, hogy nem vagyunk vér szerinti rokonok, csak fogadott, mostohatestvérek, de attól függetlenül még egy családhoz tartozunk.
- Tudom, nem is mondtam, hogy titeket nem tartalak annak, de már túl késő. Már nem fordulhatok vissza Chanyeol, értsd meg.
- Segítened kell nekünk! Nem hagyhatsz cserben minket!
- Nem tehetem – csóválta a fejét.
- Értünk tedd meg! Értünk, a családodért, ne Őérte. Csak is ránk gondolj. Rám, Kaira, Luhanra, Baekhyunra és Xiu Minre, kérlek – könyörögtem. 
- Sajnálom – motyogta.
- Felébredt? – jött be Chen.
- Igen – felelte Lay.
- Rendben, akkor vigyük el a barátaihoz és részesítsük ugyanabban a kezelésben – húzta szadista mosolyra a száját. Fel sem fogtam az elkövetkezendő eseményeket, csak sodródtam az árral. Hagytam, hogy rongybabaként cipeljenek mindenhova.

Nem sikerült, elbuktam, sajnálom.

2013. március 1., péntek

16. fejezet


- Kris! – kiáltotta egy ismerős hang, de hogy kitől jött, azt nem tudom. Látásomat a szemem sarkában lévő könnyek akadályoztak. – Azonnal engedd el őt! – folytatta. Hangját egyre közelebbről hallottam, amit több láb léptének zaja követett. Ez a valaki nem volt egyedül. Már kezdtem volna megkönnyebbülni, hogy megmenekülök, de Kris szorítása csak nem gyengült, hanem még erősebb lett. Már éreztem, hogy itt a vég, de aztán hirtelen Kris teste elkezdett rázkódni, majd egyre távolabb került tőlem, végül a keze teljesen eltűnt. Ernyedten zuhantam volna a földre, de két kar elkapott és szorosan magához ölelt. Szaporán kezdtem el venni a levegőt, de úgy éreztem, hogy nincs elegendő mennyiségű oxigén ebben a szobában a szervezetem számára. Két kezem a torkomhoz kaptam, majd még mindig a teljes sokk hatása alatt bámultam előre. Nem tudtam felfogni semmit se, minden olyan hirtelen történt: az emlékek, Kai édesanyja, az elhatározásom, a támadás…
- Megőrültél? – rontott be még pár ember a szobába. – Nem ebben egyeztünk meg! Tudod jól, hogy ha most megölted volna, akkor minden tervünk elveszett volna és örökre így maradnánk! Hát ezt szeretnéd? Legszívesebben most rögtön kivégeztetnélek, de csak az tart vissza, hogy te is kellesz a végső szertartáshoz! Utána viszont, ne aggódj, nem úszod meg! Soha, de soha nem fogom elfelejteni, hogy majdnem elárultál minket! Te kis…
- Tudtommal még nem te vagy a főnök, Chen, úgyhogy jobb lesz, ha nem papolsz nekem itt mindenféle megbocsátásról és kivégzésről. Nem mintha te nem rontottál volna el sok mindent! Te hoztad ide a nővérét is! Ha akkor jó embert hozol ide, akkor már rég végeztünk volna, de miattad kellett még több évet várni arra a napra, ezért jobb, ha te nem magyarázol nekem ilyenekről, mert nagyon nincs igazad! És csak úgy közlöm, hogy nekem senki sem parancsol, se te, se a gróf, se senki. Én a magam ura vagyok – beszélt vissza talán Kris, már amennyire a hangjából fel tudtam ismerni. Aztán mintha kisebb dulakodás zaját hallottam volna, de végül szertefoszlott minden hangforrás. Engem még mindig valaki a karjaiban tartott, de egy szót sem szólt, így kitalálni se tudtam, hogy ki az. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de még egy lélegzetvételt sem hallottam a sajátomon kívül. Lassan tudtam csak felfogni, hogy pontosan mi is történt az elmúlt egy órában. Valahogy annyira kuszának tűnt minden, de mégis világos volt számomra az egész.
- Kai? – szólaltam meg halkan és óvatosan. Féltem, hogy nem lesz erőm beszélni, de egész jól ment. Kicsit rekedtes volt és remegett, de tűrhető volt.
- Sora, ugye jól vagy? Nem esett komolyabb bajod? – támadott le rögtön Kai, miközben maga felé fordított. Nem értem, hogy eddig miért nem kérdezett semmit, de mindegy is.
- Persze – bólintottam. – Hála neked – mosolyogtam rá halványan, de éreztem, hogy megint fojtogat a sírás. Valamiért nem tudtam visszafogni magam, bármennyire is akartam. Hirtelen rám tört minden érzés, és nem bírtam visszafogni őket. Zokogva Kai nyakába borultam, és szorosan megöleltem.
- Kérlek bocsáss meg nekem, hogy nem hittem neked – kezdtem bele. – Én úgy sajnálok mindent, amit mondtam. Most már tudom, hogy mi a helyes, ezért kérlek ne haragudj rám!
Kai először kicsit megszeppent a kirohanásom hallatán, ami biztosan váratlanul érte, de aztán rögtön kapcsolt, egyik kezével a hajam kezdte el simogatni, a másikkal pedig a vállaimat ölelte át.
- Ne butáskodj! Nekem kellett volna előbb elmondanom mindent. Ezért én kérek bocsánatot. Nem a te hibád, úgyhogy ne is okold magad. Az a lényeg, hogy most minden rendben van – mondta. Szavai megnyugtattak és örömmel töltöttek el, hogy mégse vagyok egyedül és még se kellett csalódnom az emberekben megint.
Pár percig így maradtunk, majd mikor már lenyugodtam, elváltunk egymástól. Ahogy felnéztem, egy mosolygós Chanyeollal és egy kicsit szomorúbb Luhannal találtam szembe magam.
- Ti is itt vagytok? – mosolyogtam rájuk.
- Hát persze! – nevetett Chanyeol. – Miért, mit gondoltál? Azt, hogy csak Kai jön megmenti téged? Tudod, ez igazán nem volt szép tőled!
- Dehogyis! – nevettem fel én is. – Eszembe se jutott. Örülök, hogy itt vagytok.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjunk mindent – sóhajtott fel Kai.
- Nem szükséges – vágta rá Luhan. – Már tud mindenről.
- Hogy? – kérdezett vissza Chanyeol.
- Jól hallottad, de inkább ezt Sorának kéne elmondania – felelte Luhan, majd mindhárman várakozóan rám pillantottak.
- Szóval – köszörültem meg a torkom. – Röviden és tömören annyi, hogy miután Kaijal összevesztem, eljöttem aludni, és álmodtam.
- Mit? – kíváncsiskodott Chanyeol.
- Ha megkérhetlek, hogy ne szakíts félbe, akkor megtudod – csóváltam a fejem. – Tehát, megálmodtam a halálomat. Pontosabban annak a lánynak a halálát, aki itt élt. Aztán megjelent Kai édesanyja.
- Hogy? De hisz ő meghalt! – csodálkozott Chanyeol.
- Szellemként visszajött, hogy elmondja nekem, hogy pontosan mi is történik itt. Ezután meg megjelent Kris és elkezdett magyarázni mindenféle értelmetlen dologról, de aztán bevillant minden és meg akart ölni. Utána meg tudjátok, hogy mi történt – vontam vállat.
- Értem – sóhajtotta Kai. – Szóval anyám megelőzött…
- Igen – bólintottam.
Pár percen keresztül megint csendben álltunk. Mindhárman a gondolataikba voltak merülve, legalábbis látszólag. Nem tudtam elképzelni, hogy most vajon mi fog következni. Elvileg Kaiék meg akarnak védeni, de hogyan? Ha innét nem juthatok ki, akkor hogyan tervezik megvalósítani a terveiket? Már ha vannak egyáltalán elképzeléseik. Nem akartam őket zavarni a hülyeségeimmel, ezért inkább nem is kérdeztem, szóltam semmit, csak vártam, hogy ők mondjanak valamit.
- Minden bizonnyal fáradt vagy, éhes és meg is fürdenél, nem? – fordult felém Kai. Pár perc gondolkodás után bólintottam.
- Igen, azt hiszem – válaszoltam. Leginkább fürdeni akartam, mert amióta itt voltam, még csak fürdőszoba közelében sem jártam.
- Akkor – folytatta -, Chanyeol, elmész Luhannal valamilyen kajáért?
- Persze – bólintottak, majd már el is mentek.
- Addig gyere. Megmutatom a fürdőt.
- Rendben – feleltem, majd utána mentem.
Pár szobán keresztül mentünk, majd már ott is voltunk a keresett helyiségnél. Amint beléptem, teljesen el is felejtettem, hogy Kai is itt van. Rögtön odaszaladtam a fürdőkádhoz és elkezdtem engedni bele vizet. Mikor már kellőképpen tele volt, már vetkőztem is volna le, de eszembe jutott, hogy még Kai is itt van
- Öm… Nem mennél ki? – kérdeztem félénken.
- Nem hagylak magadra még itt sem. Mi van, ha jön valaki és elkap? Nem kockáztatok megint – vágta rá Kai.
- De légy szíves! Nem fog semmi sem történni! Nem kell itt benn őrködnöd!  Majd sikítok, ha valami baj van, rendben?
- Jó – sóhajtotta. – Akkor itt leszek az ajtó előtt, oké? Szólj nyugodtan, ha kell valami.
- Értem-értem – mondtam. Kai még egyszer visszanézett, mielőtt kiment volna. Mikor már nem láttam, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nyugodtan levettem ruháimat, majd beszálltam a kádba. A meleg víz teljesen felfrissített. Olyan érzés volt, mintha már több hete nem fürödtem volna, pedig alig pár napja voltam csak itt.
Amikor végeztem, kiszálltam, de nem találtam sehol sem törölközőt. Hosszas kutatás után végül találtam egy ruhadarabot, ami most megfelelt erre a célra. Nem tudom, hogy minek volt ott, de én most felhasználtam. Baja egyébként sem lesz, csak vizes lesz. Végül visszahúztam a saját ruhám, és immár sokkal frissebben léptem ki a fürdőből. Kai valóban ott állt az ajtó előtt és csak rám várt.
- Kész vagyok – mondtam, majd vissza is indultunk a szobánkba.
Az éjjeliszekrényen egy tál gőzölgő étel volt, amit boldogan vettem magamhoz. Leültem az ágyra és úgy ettem. Kai csak csendben figyelte minden egyes mozdulatom. Mikor végeztem, leraktam az immáron már üres tányért az éjjeliszekrényre, majd hátradőltem az ágyon.
- Nagyon finom volt – mosolyogtam rá, aki viszonozta a gesztusom.
- Nem vagy fáradt?
- De, egy kicsit – feleltem, mire Kai betakart a takaróval és befeküdt mellém. Fejem a mellkasára húzta, majd átölelt fél karral.
- Akkor aludj. Holnap hosszú napnak nézünk elébe – suttogta, miközben karom cirógatta.
- Mmm – mondtam már fél lábbal az álomvilágba merülve. – Köszönöm, hogy itt vagy – mondtam halkan, leginkább magamnak, majd rögtön el is aludtam.

Baekhyun pov.

- Baekhyun! Baekhyun! – szólítgatott valaki.
- Mi az? – kérdeztem, majd lassan, nagy nehezen kinyitottam a szemeim. – Valami baj van Xiu Min?
- Hála az égnek! Már azt hittem, hogy meghaltál! Most nagyon megkönnyebbültem – sóhajtott fel.
- Miért haltam volna meg?
- Nem emlékszel semmire?
- Hm… most így hirtelen nem.
- Egyedül szálltál szembe Chennel, D.O.-val, Taoval és Layjel. Azt hittem, hogy megöltek! Semmi életjelet nem mutattál...
- Ja igen. Már emlékszem – csaptam volna a homlokomra, de a kezeim meg voltak kötve. Szóval így állunk… - Bocsáss meg, hogy nem hallgattam rád, de nem hagyhattam őket ott.
- Értem, értem – mosolygott rám. – Annak örülök, hogy életben vagy.
- De nézzük a jó oldalát. Most már nem vagy egyedül! Nem fogsz unatkozni – vigyorogtam rá, mire ő felnevetett.
- Igazad van.
- Nem hiszem, hogy olyan sok kedvetek, illetve erőtök lesz arra, hogy még cseverészettek is – szólalt meg egy harmadik ember is. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Szemeim elkerekedtek, ahogy megláttam a grófot.
- Te?  - kérdeztem nem túl udvariasan.
- Kérlek Baekhyun, legalább egy kis tiszteletet adj nekem. Elvégre én vagyok az idősebb – húzta fél oldalas gúnyos mosolyra a száját.
- Te soha nem fogod megkapni a neked kijáró tiszteletet! – kiáltottam rá.
- Héé, Baekyhun. Visszább az agyarakkal – figyelmeztetett Xiu Min.
- Kíváncsi vagyok, hogy egy óra múlva is így fogsz-e beszélni velem – mosolygott sötéten. Még én is megriadtam tőle egy kicsit. Intett egyet a fejével, és megjelent Tao és Kris egy-egy kínzó eszközzel a kezükben.
- Kezdhetitek – mondta, mire Tao felém, Kris pedig Xiu Min felé kezdett el közelíteni.
- Remélem jól fogtok szórakozni!