Kai pov.
A nagy faajtó kinyílt előttünk, amin mi be
is léptünk. Chen első dolga az volt, hogy levette a láncokat a kezemről, amit
annyira nem is bántam. Megdörzsöltem a csuklóm, majd körbenéztem. Középen volt
egy kőoltár, ami fölött egy nagy körablak volt. Az oltárt egy kör vette körül,
ami a mi erőink szimbólumából állt. Elvétve itt-ott gyertyák égtek, de más nem
volt itt. Az oltáron Sora feküdt eszméletlenül, előtte a gróf állt, szintén egy
szimbólumon. A többiek pedig a sajátjukon térdeltek. Chennek nem is kellett
útbaigazítania, rögtön tudtam, hogy hova kell mennem, mert már csak az én,
illetve az ő helye állt üresen.
- Nem is akarsz elszökni? – kérdezte furcsán mosolyogva.
- Nem – válaszoltam. – Itt van mindenki, aki kell. Felesleges elszöknöm.
- Pedig ha most elmennél, akkor nem sikerülne a szertartás.
- Tudom. De akkor megölnétek Sorát, és én őt akarom megmenteni, nem magamat.
- Milyen jól gondolod – mosolygott. – Pedig most lenne esélyed elszökni.
- Azt akarod, hogy elmeneküljek? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Chen erre csak megvonta a vállát. – A te segítségedet egyébként sem fogadnám el soha – mondtam, majd faképnél hagytam. Letérdeltem a helyemre, majd ezt követően azt éreztem, hogy gyökerek tekerőznek végig a lábaimon és kezeimen. Nem különösebben lepődtem meg ezen, mert már pont gondolkodni kezdtem azon, hogy nem tesznek-e valahogy mozgásképtelenné. Végül Chen is elfoglalta a helyét, és már csak várni kellett arra, hogy a Hold a megfelelő helyre érjen. Teljes csend honolt az egész termen, csak Sora légvételei hallatszottak. Aztán pár perc elteltével a terem megtelt Holdfénnyel, ami leginkább az oltárra és Sorára összpontosult. Hirtelen gyenge szél támadt, ami elfújta a gyertyákat. Mintha csak erre az isteni jelre várt volna a gróf, mielőtt el nem kezdi.
- Hozzád szólók most, alvilág ura, Lucifer. Te, ki ura a sötétségnek és minden rossznak, hallgasd meg szavam – szavalta a gróf, majd ezt követően a gyertyák újra felgyulladtak. - Egy kéréssel fordulok hozzád ismét. Vedd el eme tizenhárom ifjú, beleértve engem is, vámpír erejét, amit oly rég még te ajándékoztál nekünk. Szeretném visszaadni őket, de cserébe kérnék én is valamit – folytatta. A gyertyákat megint eloltotta a szél, majd a falon egy hatalmas árnyék tűnt fel, ami morgott, mintha egy élőlény lenne. - Eme lány, aki itt fekszik kőoltáradon, egy reinkarnáció. A te birodalmadban él, mint kárhozott lélek. Ők ketten egy lélek és ugyanazon az emlékekkel rendelkeznek. Bocsásd rendelkezésemre azt a lelket, kit eme testbe küldhetsz, az irányításom alatt – fejezte be a gróf. Ezután valami túlvilági nyelven kezdett el beszélni, de ezt már nem értettem. Az árny a falon kezdett kézzel fogható testet ölteni. Kisebb lett, de még mindig ugyanolyan félelmetes kisugárzása volt, amitől minden szőr felállt a hátamon. Minden bizonnyal maga Lucifer jött el, vagy ha nem is ő, egy küldötte. Még soha nem láttam ehhez hasonló dolgot, és talán életemben először most féltem valamitől, vagyis valakitől. Próbáltam nem erre a dologra nézni, ezzel kizárni a tudatomból, de az aurája mindenkit elért. A számat harapdáltam idegességemben. Éreztem, hogy hamarosan itt van a szertartás vége, de mi még mindig nem csináltunk semmit. Azon kezdtem el törni a fejem, hogy hogyan szabadulhatnák ki. Nem akartam csak a véletlenre bízni a dolgokat, és Layben sem bíztam meg eléggé. Ha megpróbálnék elteleportálni, akkor az vajon sikerülne? Más lehetőséget nem láttam, úgyhogy muszáj volt megpróbálnom. De mintha csak Isten hallotta volna meg a gondolataim. A következő pillanatban az Ő macskája ugrott elő a semmiből. Bukfencezett egyet a levegőben, majd átváltozott egy oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó szörnnyé, egy kimérává. Nem volt nagyon időm meglepődni ezen. Csak annak tudtam be, hogy biztos őt is megátkozta. Így ugrott neki a grófnak, aki kibillent az egyensúlyából, és hátraestek, mire a fekete árny eltűnt, ebből is tudtam, hogy a szertartás megszakadt.
Több nekünk sem kellett, Lay egy tőrt kapott elő a ruhájából, és megdobta vele D.O.-t, aki emiatt egy pillanatra elvesztette az uralmát az ereje felett, így mi könnyen kiszabadulhattunk. Egy oldalra rendeződtünk, jók és gonoszak külön-külön, és farkasszemet néztünk egymással. Ahogy végignéztem Chenék csapatán, megpillantottam Suhot és Sehunt is velük. Valahogy meg tudtam érteni az ő álláspontjukat is. Biztos szerettek volna már emberek lenni, és emiatt csatlakoztak Chenékhez. Sajnos velük nekik volt nagyobb előnyük, még így is, hogy ez az állat is velünk volt.
- Miért segítesz nekünk? – kérdeztem a mellettem álló Laytől.
- Mert ti is a testvéreim vagytok. Csak is értetek teszem, nem őérte.
- Értem. És akkor a mi oldalunkon is fogsz most harcolni?
- Igen. Segítettem nekik már eleget, nektek meg még semennyit. Meg egyébként is, ott van velük a gróf is.
- Igazad van – bólintottam. Többet nem is szóltunk egymáshoz, mert elkezdődött a harc. Mindenki egy emberre támadt: én Chenre, Luhan D.O.-ra, Baekhyun Suhora, Xiu Min Taora, Chanyeol Krisre és Lay Sehunra. Figyelmem megoszlott, nem koncentráltam teljesen Chenre. A szemem sarkból mindig Sorát figyeltem. Nem akartam, hogy bántódása essen. Valahogy kinéztem volna belőlük, hogy megölik, csak azért, hogy mi se járjunk sikerrel, ha már ők se. Az elsődleges feladatom egyébként is az volt, hogy Sorát kimentsem innét, de nem akartam itt hagyni a többieket sem. Éppen nagyban Chen villámait kerülgettem, amikor láttam, hogy Sora elkezd mocorogni, jelezve hogy már ébredezik. Oda akartam menni hozzá, hogy elvigyem innét, de mire odateleportáltam magam, addigra megfagyott. Idegesen pillantottam Taora. Tudtam, hogy ő volt, mivel ő irányítja az időt. Az ereje lehetővé tette ezt is, csak annyi bökkenővel, hogy ez csak az emberekre van hatással, ránk nem. Rá akartam támadni, de Chen jött utánam, így először vele kellett megbirkóznom.
- Gróf – kiáltotta Tao -, siessen! Most még van esélyünk!
Nem engedhettem, hogy a gróf ezt tegye, ezért először gyomorszájon rúgtam meg Chent, aztán egy jól irányzott ütéssel arcon töröltem, majd végül a tarkóját vettem célba. Szerencsére elsőre eltaláltam azt a pontot, amitől elájult. Chent a földön hagyva indultam Tao irányába, de aztán a szemem sarkából azt vettem észre, hogy a gróf leteríti a macska kimérát, és megindul Sora felé, ezért inkább a grófhoz mentem. Neki ugrottam és a derekánál fogva félrelöktem. A gróf alattam feküdt, én meg a hasán ülve ütöttem ott, ahol csak értem. Amikor már úgy láttam, hogy látni is alig lát, oldalra fordítottam a fejem, és a macskához szóltam.
- Menj és vidd el Sorát! – kiáltottam neki, majd gyorsan felkeltem a grófról, és az állattal együtt az oltárhoz mentem.
- Vidd el innét jó messzire – mondtam neki, miközben a hátára tettem Sorát. Bólintott egyet, majd már ment is el. Chen is és a gróf is már tápászkodott fel. Őket pillanatnyilag félretettem és Xiu Min segítségére siettem, aki Taoval dulakodott. Muszáj volt megtörni az erejét, különben Sorát elkapják. Még el se értem Taot, de hirtelen hátraugrottam, mert Chen már támadt a villámaival. Aztán hátulról elkapott a gróf és jól a földhöz vágott. Amíg a gróf velem volt elfoglalva, addig Chen Xiu Mint támadta, így Tao szabad maradt és Sora után futott.
- Nem is akarsz elszökni? – kérdezte furcsán mosolyogva.
- Nem – válaszoltam. – Itt van mindenki, aki kell. Felesleges elszöknöm.
- Pedig ha most elmennél, akkor nem sikerülne a szertartás.
- Tudom. De akkor megölnétek Sorát, és én őt akarom megmenteni, nem magamat.
- Milyen jól gondolod – mosolygott. – Pedig most lenne esélyed elszökni.
- Azt akarod, hogy elmeneküljek? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Chen erre csak megvonta a vállát. – A te segítségedet egyébként sem fogadnám el soha – mondtam, majd faképnél hagytam. Letérdeltem a helyemre, majd ezt követően azt éreztem, hogy gyökerek tekerőznek végig a lábaimon és kezeimen. Nem különösebben lepődtem meg ezen, mert már pont gondolkodni kezdtem azon, hogy nem tesznek-e valahogy mozgásképtelenné. Végül Chen is elfoglalta a helyét, és már csak várni kellett arra, hogy a Hold a megfelelő helyre érjen. Teljes csend honolt az egész termen, csak Sora légvételei hallatszottak. Aztán pár perc elteltével a terem megtelt Holdfénnyel, ami leginkább az oltárra és Sorára összpontosult. Hirtelen gyenge szél támadt, ami elfújta a gyertyákat. Mintha csak erre az isteni jelre várt volna a gróf, mielőtt el nem kezdi.
- Hozzád szólók most, alvilág ura, Lucifer. Te, ki ura a sötétségnek és minden rossznak, hallgasd meg szavam – szavalta a gróf, majd ezt követően a gyertyák újra felgyulladtak. - Egy kéréssel fordulok hozzád ismét. Vedd el eme tizenhárom ifjú, beleértve engem is, vámpír erejét, amit oly rég még te ajándékoztál nekünk. Szeretném visszaadni őket, de cserébe kérnék én is valamit – folytatta. A gyertyákat megint eloltotta a szél, majd a falon egy hatalmas árnyék tűnt fel, ami morgott, mintha egy élőlény lenne. - Eme lány, aki itt fekszik kőoltáradon, egy reinkarnáció. A te birodalmadban él, mint kárhozott lélek. Ők ketten egy lélek és ugyanazon az emlékekkel rendelkeznek. Bocsásd rendelkezésemre azt a lelket, kit eme testbe küldhetsz, az irányításom alatt – fejezte be a gróf. Ezután valami túlvilági nyelven kezdett el beszélni, de ezt már nem értettem. Az árny a falon kezdett kézzel fogható testet ölteni. Kisebb lett, de még mindig ugyanolyan félelmetes kisugárzása volt, amitől minden szőr felállt a hátamon. Minden bizonnyal maga Lucifer jött el, vagy ha nem is ő, egy küldötte. Még soha nem láttam ehhez hasonló dolgot, és talán életemben először most féltem valamitől, vagyis valakitől. Próbáltam nem erre a dologra nézni, ezzel kizárni a tudatomból, de az aurája mindenkit elért. A számat harapdáltam idegességemben. Éreztem, hogy hamarosan itt van a szertartás vége, de mi még mindig nem csináltunk semmit. Azon kezdtem el törni a fejem, hogy hogyan szabadulhatnák ki. Nem akartam csak a véletlenre bízni a dolgokat, és Layben sem bíztam meg eléggé. Ha megpróbálnék elteleportálni, akkor az vajon sikerülne? Más lehetőséget nem láttam, úgyhogy muszáj volt megpróbálnom. De mintha csak Isten hallotta volna meg a gondolataim. A következő pillanatban az Ő macskája ugrott elő a semmiből. Bukfencezett egyet a levegőben, majd átváltozott egy oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó szörnnyé, egy kimérává. Nem volt nagyon időm meglepődni ezen. Csak annak tudtam be, hogy biztos őt is megátkozta. Így ugrott neki a grófnak, aki kibillent az egyensúlyából, és hátraestek, mire a fekete árny eltűnt, ebből is tudtam, hogy a szertartás megszakadt.
Több nekünk sem kellett, Lay egy tőrt kapott elő a ruhájából, és megdobta vele D.O.-t, aki emiatt egy pillanatra elvesztette az uralmát az ereje felett, így mi könnyen kiszabadulhattunk. Egy oldalra rendeződtünk, jók és gonoszak külön-külön, és farkasszemet néztünk egymással. Ahogy végignéztem Chenék csapatán, megpillantottam Suhot és Sehunt is velük. Valahogy meg tudtam érteni az ő álláspontjukat is. Biztos szerettek volna már emberek lenni, és emiatt csatlakoztak Chenékhez. Sajnos velük nekik volt nagyobb előnyük, még így is, hogy ez az állat is velünk volt.
- Miért segítesz nekünk? – kérdeztem a mellettem álló Laytől.
- Mert ti is a testvéreim vagytok. Csak is értetek teszem, nem őérte.
- Értem. És akkor a mi oldalunkon is fogsz most harcolni?
- Igen. Segítettem nekik már eleget, nektek meg még semennyit. Meg egyébként is, ott van velük a gróf is.
- Igazad van – bólintottam. Többet nem is szóltunk egymáshoz, mert elkezdődött a harc. Mindenki egy emberre támadt: én Chenre, Luhan D.O.-ra, Baekhyun Suhora, Xiu Min Taora, Chanyeol Krisre és Lay Sehunra. Figyelmem megoszlott, nem koncentráltam teljesen Chenre. A szemem sarkból mindig Sorát figyeltem. Nem akartam, hogy bántódása essen. Valahogy kinéztem volna belőlük, hogy megölik, csak azért, hogy mi se járjunk sikerrel, ha már ők se. Az elsődleges feladatom egyébként is az volt, hogy Sorát kimentsem innét, de nem akartam itt hagyni a többieket sem. Éppen nagyban Chen villámait kerülgettem, amikor láttam, hogy Sora elkezd mocorogni, jelezve hogy már ébredezik. Oda akartam menni hozzá, hogy elvigyem innét, de mire odateleportáltam magam, addigra megfagyott. Idegesen pillantottam Taora. Tudtam, hogy ő volt, mivel ő irányítja az időt. Az ereje lehetővé tette ezt is, csak annyi bökkenővel, hogy ez csak az emberekre van hatással, ránk nem. Rá akartam támadni, de Chen jött utánam, így először vele kellett megbirkóznom.
- Gróf – kiáltotta Tao -, siessen! Most még van esélyünk!
Nem engedhettem, hogy a gróf ezt tegye, ezért először gyomorszájon rúgtam meg Chent, aztán egy jól irányzott ütéssel arcon töröltem, majd végül a tarkóját vettem célba. Szerencsére elsőre eltaláltam azt a pontot, amitől elájult. Chent a földön hagyva indultam Tao irányába, de aztán a szemem sarkából azt vettem észre, hogy a gróf leteríti a macska kimérát, és megindul Sora felé, ezért inkább a grófhoz mentem. Neki ugrottam és a derekánál fogva félrelöktem. A gróf alattam feküdt, én meg a hasán ülve ütöttem ott, ahol csak értem. Amikor már úgy láttam, hogy látni is alig lát, oldalra fordítottam a fejem, és a macskához szóltam.
- Menj és vidd el Sorát! – kiáltottam neki, majd gyorsan felkeltem a grófról, és az állattal együtt az oltárhoz mentem.
- Vidd el innét jó messzire – mondtam neki, miközben a hátára tettem Sorát. Bólintott egyet, majd már ment is el. Chen is és a gróf is már tápászkodott fel. Őket pillanatnyilag félretettem és Xiu Min segítségére siettem, aki Taoval dulakodott. Muszáj volt megtörni az erejét, különben Sorát elkapják. Még el se értem Taot, de hirtelen hátraugrottam, mert Chen már támadt a villámaival. Aztán hátulról elkapott a gróf és jól a földhöz vágott. Amíg a gróf velem volt elfoglalva, addig Chen Xiu Mint támadta, így Tao szabad maradt és Sora után futott.
Sora pov.
Nagyon furcsát álmodtam. Azt, hogy egy
furcsa kőoltáron fekszek, előttem a gróf beszél valamiről és körülöttünk egy
kört alkotva tizenkettő csuklyás alak térdel. Fel akartam kelni, de nem tudtam.
Valami láthatatlan kéz fogott le. Meg akartam kérdezni, hogy mi történik, de
egy hang sem jött ki a torkomon. Nem hallottam, hogy a gróf mit beszél, pedig a
szája folyamatosan mozgott. Valaki folyamatosan a fülembe duruzsolt. Olyanokról
beszélt, hogy ne törődjek semmivel, csak lazuljak el és aludjak. Meg hogy minden
rendben lesz, ő vigyázni fog rám, ezért ne törődjek semmivel, csak pihenjek le
egy kicsit. Nem akartam hallgatni rá, de a szemhéjaim minden egyes szava után
egyre nehezebbek lettek, aztán amikor végleg lehunytam volna a szemem,
felébredtem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akart ez az álom jelenteni, de
valami azt súgta, hogy nem is álom volt, hanem a valóság.
Ahogy kinyitottam a szemem, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Bántotta a sötétség és semmit nem tudtam kivenni, csak valami szőrős dolgot éreztem a kezem alatt. Pár másodperc elteltével szerencsére hozzá szoktam a sötétséghez, így valamennyivel többet láttam, mint előtte. Pontos tárgyakat nem tudtam felfedezni, de abban biztos voltam, hogy egy hosszú és sötét folyosón voltam valaminek a hátán, ami jó gyorsan száguldott.
Szívem nem csak a sebességtől dobogott hevesebben, hanem a nemrég történtek emlékétől is. Jobban megszorítottam a szőröket, mert féltem, hogy leesek, amit egy elégedetlen morgás követett. Aztán valami a derekam köré tekeredett. Lepillantottam, hogy megnézzem mi az, de amint megláttam, még a levegő is a tüdőmbe rekedt és sikítani is elfelejtettem. Egy kígyó volt az… Már tudtam, hogy nem egy egyszerű állattal állok szembe, hanem valami mutánssal. Le akartam ugrani a hátáról és elfutni, de nem volt rá merszem.
„ Ne félj, nem akarlak bántani” – hallottam egy hangot a fejemben.
- Mi? – csodálkoztam. – Ki beszél?
„Én, akit nemrég mutánsnak neveztél”
- Várjunk! Ezt most nem értem. Te beszélsz?
„Mint hallod, igen”
- De… ezt még mindig nem értem. Ki vagy egyáltalán? Miért segítesz nekem? - értetlenkedtem, de amint kimondtam ezeket a szavakat, felvillant előttem egy kép arról a macskáról, amelyik megmentett akkor D.O.-tól. Csak nem…
„Igen, jól gondolod”
- Te az a macska vagy? De hogyan…?
„Az űrnőm elátkozta a grófot és mindenkit, aki ebben a házban élt, ami természetesen rám is vonatkozott. Egy kimérává változtatott, de szerencsére meg tudtam tartani a macskaformám, így csak akkor változom át, amikor akarok”
- És mivel én vagyok a reinkarnációja, ezért meg szeretnél védeni.
„ Pontosan”
- Kérdezhetek valamit?
„Persze”
- Az álmommal kapcsolatban.
„Hogy valóban álom volt-e, vagy sem?”
- Igen.
„Az nem álom volt, hanem a valóság. A gróf elkezdte a szertartást és a sátán, maga Lucifer próbált behálózni. Ha akkor nem szakad meg a szertartás, akkor bizony te már nem itt lennél, hanem az alvilágban”
- De miért?
„A testedbe akarta a gróf visszahozni a volt űrnőm lelkét, de ehhez az kellett, hogy a te lelked elhagyja a tested”
- És most hová megyünk?
„ El innét. Kai parancsba adta, hogy vigyelek ki innét, jó messzire”
- Kai? Ő hogy van? Mi történik vele? És Luhannal? Mi van a többiekkel? Ugye őket is megmented?
„Jól vannak, legalábbis még. Mind harcolnak a többiekkel, hogy feltartóztassák és megöljék őket, csak hogy téged mentsenek”
- De mi lesz velük? Ugye őket is megmented? – kérdeztem kétségbeesetten.
„Nem tudom”
- De miért nem?
„Vigyázz! Fejeket le!” – figyelmeztetett. Úgy cselekedtem, ahogy mondta. Szerencsére még pont időben, mert a következő pillanatban egy kés repült el a fejem fölött. Aztán minden olyan hirtelen történt, hogy még felfogni se volt időm. Valami eltalálta őt, aki ennek hatására elesett, én meg lebukfenceztem róla.
„Fuss!” – kiáltotta, de én még le voltam fagyva. Nagyon bevertem a könyököm és a kézfejem, amit mozgatni se tudtam. Hátra néztem, de ekkor megláttam egy fiút, aki éppen a macskával harcolt.
„Mire vársz még? Gyerünk!” – ismételte meg még egyszer. Ezúttal így is tettem. Nagy nehezen felkeltem és futásnak eredtem. Minden erőm összeszedtem, hogy minél messzebb jussak. Közben hátra-hátrapillantottam, hogy lássam, hogy követnek-e. Eddig minden rendben volt, de amikor egy saroknál megálltam, mert nem tudtam, hogy merre menjek, egy alak hirtelen elsuhant mellettem, megragadta a fájós csuklóm, majd jobbra fordulva húzott maga után. Fogaim összeszorítottam és felvettem a nyúlcipőt, hogy beérjem valamennyire. A folyosó még mindig sötét volt, csak itt-ott volt elvétve néhány gyertya a falon, ami nagyjából megvilágította az utat. Csak ekkor vettem észre, hogy ki is van előttem.
- Luhan? – kérdeztem óvatosan, mire az alak kicsit lelassított.
- Igen – válaszolta -, én vagyok.
- Hála az égnek! Ugye nem esett semmi bajod? Jól vagy? És a többiek? Ugye ők is utánunk jönnek? – kérdeztem megkönnyebbülten.
- Nem, én jól vagyok, de most nem érünk rá ezekkel foglalkozni. Siettünk kell, mert D.O. a nyomunkban van – mondta feszülten. Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködök tovább, csak csendben futok mellette.
Hol gyorsabban, hol lassabban haladtunk, de egyszer sem álltunk meg pihenni. Már nagyon el voltam fáradva.
- Nem lassítunk egy picit? – kérdeztem lihegve.
- Nem lehet – válaszolta, miközben hátranézett rám. Pár másodperc erejéig egymás szemébe bámultunk, de a tekintete lassan a vállam fölé kúszott. Láttam, ahogy meglepődik, de gyorsan megkeményítette a tekintetét, majd hirtelen megállt.
- Menj tovább! Velem ne törődj! – mondta, majd megindult az ellentétes irányba. Csodálkozva néztem utána. Nem értettem, hogy miért mondta ezt, de aztán feltűnt egy alak, aki talán D.O volt.
- Nekünk még van egy lerendezetlen játszmánk – felelte Luhan. D.O erre csak elmosolyodott, majd rám nézett. Nem kicsit ijedtem meg. A lábaim a földbe gyökereztek, és ha akartam volna se tudtam volna elmozdulni. Amint Luhan is észrevette, hogy D.O nem vele foglalkozik, hátrafordult.
- Mire vársz még? – förmedt rám idegesen. – Menj már! – kiáltotta. Hirtelen eszméltem fel a bambulásból, de már indultam is. Szerencsére még pont időben, mert onnét, ahol álltam, gyökerek törtek fel a földből és eredtek utánam. Egyszer sem néztem hátra, így nem tudom, hogy mi történt, de ezek a gyökerek nem értek el. Fogaim összeszorítottam és könnyeim lenyeltem. Nem akartam ott hagyni egyedül Luhant, de ahogy eszembe jutott a tekintete és persze a többiek, akik eddig azon dolgoztak, hogy engem megmentsenek, összeszorult a szívem. Nem akartam, hogy kárba vesszen az eddigi munkájuk, ezért minden érzésemet elfojtva szaladtam minden erőmből.
Frusztráló csend uralkodott az egész folyosón, ami nagyon nem tetszett. Semmi nem hallatszott, még egy légy zümmögés sem, csak a csend. Minden percben attól féltem, hogy valaki ismét követni kezd, vagy hogy valakinek a halál sikolyát fogom hallani. Nem tudom elmondani, hogy mennyire rettegtem. Aztán, ahogy épp fordultam be egy sarkon, egy kar ragadott meg és húzott be valahova. Sikítani akartam, de befogta a szám. A hideg keze miatt többször is kirázott a hideg. Levegőt venni se mertem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az, de jobbnak láttam, ha inkább nem kísértem a sorsomat. Nem tudom, hogy pontosan meddig is álltunk itt így, de egyszer csak egy sötét alak ment el előttünk mit sem sejtve rólunk. Amint kellő távolságba ért tőlünk, az egyén, aki eddig itt tartott, megragadta a csuklóm és kihúzott.
- Gyere – mondta, majd futni kezdtünk. Az arcából semmit nem láttam, ugyanis itt már szinte egyetlenegy gyertya sem égett a falon, amitől megijedtem.
- Ki vagy és hova megyünk? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ki innét, ne félj – válaszolta. A hangja olyan ismerős volt, de most meg nem tudtam volna mondani a nevét. Többet inkább nem is kérdezősködtem, csak próbáltam tartani a tempóját, ami nem kicsit volt gyorsabb, mint az enyém.
- Kai, te vagy az? – kérdeztem hirtelen.
- Igen – válaszolta, de egy pillanatra sem állt meg.
- És hova megyünk?
- Mint már mondtam, el innét. Van egy titkos út, ami sokkal rövidebb, mint az eredeti.
- Bízhatok benned? – Kérdésem hallatán Kai egy pillanatra megtorpant, de rögtön utána ment is tovább, mintha semmi sem történt volna.
- Persze, de miért kérdezed hirtelen ezt?
- Hát – kezdtem bele -, olyan furcsa voltál, amikor elvittél reggelizni, mintha nem is te lettél volna…
- Mert nem is én voltam.
- Mi?
- Jól hallottad. Nem én voltam.
- De hát…
- D.O adta ki magát nekem, csakhogy tőrbe csaljon téged. Szinte mindenkit így kaptak el.
- Akkor azért nem volt Kai illata – gondolkoztam hangosan.
- Mondtál valamit?
- Nem, semmit – mosolyogtam rá.
Az elkövetkezendő percekben csak csendben szaladtunk egymás mellett, illetve én kissé mögötte, ő előrébb szorosan a kezem fogva. Szemeimet sokszor szorosan lehunyva tartottam, hátha tudok így egy picit pihenni, miután Kai sem állt meg egyszer sem. A lábaimat már nem is éreztem és legszívesebben kiköptem volna a beleimet is. Tudtam, hogy nem állhatunk meg, mert az akár végzetes is lehet, de már nem nagyon bírtam szusszal.
Csendben szenvedtem, amiből Kai persze semmit nem vett észre, vagy ha mégis, nem foglalkozott vele.
Már egy jó ideje szaladtunk, de én még mindig semmi zajt nem hallottam a saját légvételeimen kívül. Aztán hirtelen futó léptek zaja hallatszott, amitől megijedtem. Gyorsabban akartam futni, nehogy utolérjen minket, de az erőm mintha elhagyott volna. A lábaim nem akartak engedelmeskedni.
- Követ titeket a gróf – ért be mellénk az alak, aki követett.
- Chanyeol! – kiáltottam fel megkönnyebbülten. Csak ő volt… – Hála az égnek!
- Tudom – mondta Kai, aztán hirtelen megállt. Pár perces gondolkodás után végül megszólalt. – Téged követett valaki?
- Nem, legalábbis egyelőre még nem.
- Akkor vidd tovább te. Én addig feltartom a grófot – nézett Chanyeolra Kai. Nem akartam hangot adni a kétségeimnek és félelmeimnek, ezért jobban láttam, ha meg se szólalok. Nem mondom azt, hogy nem szeretem, nem bírom és nem féltem Chanyeolt, de nem akartam, hogy Kai egyedül hátra maradjon, hogy feltartsa a grófot. Megsérülne és lehet nem is bírna vele. Meg is halhat! Nem akarom ezt, de tudom, hogy úgyse tudnám meggyőzni Kait, ezért inkább nem is próbálkoztam. Szívem összeszorult, ha arra gondoltam, hogy lehet, ez lesz az utolsó, hogy látjuk egymást.
- Nem – vágta rá egyből Chanyeol. – Én tartom fel, és te viszed tovább.
- Nem! – ellenkezett Kai is. – Te egyébként is gyorsabban ki tudnád vinni.
- Már nem azért, de szerintem te sokkal gyorsabb vagy, mint én.
- Nem tudok egyszerre két embert teleportálni – csóválta a fejét Kai.
- Tudom – túrt idegesen a hajába Chanyeol. – De ez így nem jó…
- Nem számít – mondta Kai. Én csak hol az egyikre, hol a másikra néztem. Tudtam, hogy sok beleszólásom nincs, ezért csak hallgattam.
- Azt hiszem – fordult felém Kai -, itt a búcsú ideje.
- Nem – szólaltam meg. – Még találkozni fogunk. Ez még nem a vég. Túl fogjátok élni, ugye? Nem lesz semmi bajotok – mondtam kétségbeesetten. Könnyek gyűltek a szemembe, amiket meg se próbáltam visszatartani. Nem végződhet így…
Kai nem mondott semmit, csak szomorúan nézett engem, majd közelebb hajolt, letörölte a könnyeim, és adott egy puszit a homlokomra.
- Azt hiszem, többet nem látjuk egymást.
- Ne mond ezt! Ígérd meg, hogy nem így lesz! Hogy még…
- Sajnálom – felelte. Léptek zaját lehetett hallani a távolból, jelezve, hogy már nincs több idő. Kai Chanyeolhoz fordult, majd megszólalt.
- Bízom benned barátom. Vidd ki őt épségben. Gyerünk! – mondta, majd hátra futott, egyenesen a gróf markaiba.
- Ne! – kiáltottam és utána nyúltam. Legszívesebben utána is mentem volna, de Chanyeol felkapott a karjaiba, majd kilőtte magát. Nem futottunk, hanem repültünk. Meg se próbáltam meglepődni azon, hogy Chanyeol tűzből keletkezett főnix szárnyakon repített. A mellkasát püföltem folyamatosan Kai után kiabálva. A könnyeim csak úgy hullottak, de Chanyeol nem engedett.
- Megígértem Kainak, hogy kiviszlek épségben. Kérlek, ezt értsd meg – mondta halkan.
- De nem hagyhatod őt ott egyedül! – kiabáltam vele.
- Nekem is épp úgy fáj, mint neked, de nem tehetem. Megígértem.
- Chanyeol, kérlek! – könyörögtem, de nem hatott. Megacélozta szívét. – Kérlek, engedj el. Utána akarok menni…
- Nem lehet! – kiáltotta. Hirtelen jött hangneme miatt elhallgattam, még a könnyeim is megálltak. Igen, tudtam jól, hogy nem lehet, de mégis… Nem akartam ott hagyni. Luhant is ott kellett, és… Nem akarok még egy valakit elveszíteni…
Ezt követően egyikőnk sem szólt semmit, még én is elhallgattam. Sóvárogva néztem hátra a válla fölött. Minden percben azt vártam, hogy megpillantom Kai alakját, amint felénk közeledik. Ez sajnos nem történt meg, bármennyire is vágytam rá. Hiába fohászkodtam Istenhez, nem változott semmi. Már kezdtem volna feladni a reményt, amikor megláttam a távolban egy gyorsan közeledő alakot. Szintén tűzből keletkezett sárkány szárnyakkal repült. Arcom felvirult, és már boldogan szóltam is volna Chanyeolnak, hogy jön Kai, amikor feltűnt valami furcsaság. Kai mióta tud ilyet? Nekem még nem is mondta, hogy ilyen képessége is van. Ahogy egyre közelebb ért, megpillantottam szőke tincseit. És akkor felismertem az alakot. Ez..Kris…
Hirtelen felsikoltottam, mire Chanyeol ijedten kapta rám tekintetét. Több neki se kellett, rögtön meglátta ő is Krist, ezért gyorsított. Mindent felgyújtottunk magunk mögött, hátha ezzel fel tudjuk tartani Krist valamennyire, de nem nagyon jött be, főleg, hogy egy kietlen folyosón haladtunk. Már hátra nézni se mertem, inkább előre bámultam annak a reményében, hogy hamarosan meglátom a fényt az alagút végén. Jó erősen szorítottam Chanyeol pólóját és nem győztem mondani, hogy gyorsabban. Nem akartam, hogy elkapjon minket Kris…
Nagy szerencsénk volt, hogy Kris még nem ért utol. Chanyeol erősen küzdött ellene, így amikor megpillantottam a távolban egy halvány fényforrást, rögtön felcsillantak a szemeim és reménnyel töltődtem meg.
- Chanyeol! – kiáltottam boldogan. – Mindjárt kiérünk! Már csak egy kicsit bírd ki! – biztattam Chanyeol arca is felvidult a kijárat láttán, és minden erejét összeszedve még gyorsabb tempóra kapcsolt. A fény csak közeledett és közeledett. Már csaknem elhagytuk, amikor Kris egyszer majdnem elkapott. Keze majdnem elérte Chanyeol vállát, de helyette a szárnyát érintette meg, ami megperzselte a tenyerét. Emiatt csökkent a védelme, így Chanyeol könnyű szerrel orrba tudta rúgni, ezzel kibillentve az egyensúlyából, és lemaradt tőlünk. Sikerült nagyobb előnyre szert tennünk, amit Chanyeol ki is használt. A maxra kapcsolt, hogy minél előbb kiérjünk. És aztán hirtelen kiértünk a csillagos éjszakába. Szívem megtelt boldogsággal, ahogy beszippantottam a friss levegőt és megláttam az utcát. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fog hiányozni ez a környezet. Chanyeol letett, majd már fordult is vissza.
- Hova mész? – kérdeztem tőle ijedten.
- Nem engedhetem, hogy Kris kiérjen. Mennem kell harcolni vele.
- Mi? – lepődtem meg, de Chanyeol nem várakozott, hanem tette, amit tennie kellett. Megállt jó közel a házhoz, majd egy hatalmas tűzgolyót készített, amivel megdobta az otthonát, ami mivel fából készült, rögtön lángra is kapott. Ezt követően rögtön vissza is repült oda, ahonnét nemrég kijöttünk. Szám is tátva maradt cselekedete láttán. Egyszerűen nem akartam elhinni. Még mindenki bent volt! Hogy tehette ezt?! Ez…
Könnyeim megint elkezdtek folyni. Szép csendben folytak végig az arcomon és estek le a földre, miközben a szemeim előtt égett porig a ház, ahol az utóbbi napokat töltöttem, ahol olyan sok minden történt, és ahol minden számomra kedves ember tartózkodott.
Ahogy kinyitottam a szemem, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Bántotta a sötétség és semmit nem tudtam kivenni, csak valami szőrős dolgot éreztem a kezem alatt. Pár másodperc elteltével szerencsére hozzá szoktam a sötétséghez, így valamennyivel többet láttam, mint előtte. Pontos tárgyakat nem tudtam felfedezni, de abban biztos voltam, hogy egy hosszú és sötét folyosón voltam valaminek a hátán, ami jó gyorsan száguldott.
Szívem nem csak a sebességtől dobogott hevesebben, hanem a nemrég történtek emlékétől is. Jobban megszorítottam a szőröket, mert féltem, hogy leesek, amit egy elégedetlen morgás követett. Aztán valami a derekam köré tekeredett. Lepillantottam, hogy megnézzem mi az, de amint megláttam, még a levegő is a tüdőmbe rekedt és sikítani is elfelejtettem. Egy kígyó volt az… Már tudtam, hogy nem egy egyszerű állattal állok szembe, hanem valami mutánssal. Le akartam ugrani a hátáról és elfutni, de nem volt rá merszem.
„ Ne félj, nem akarlak bántani” – hallottam egy hangot a fejemben.
- Mi? – csodálkoztam. – Ki beszél?
„Én, akit nemrég mutánsnak neveztél”
- Várjunk! Ezt most nem értem. Te beszélsz?
„Mint hallod, igen”
- De… ezt még mindig nem értem. Ki vagy egyáltalán? Miért segítesz nekem? - értetlenkedtem, de amint kimondtam ezeket a szavakat, felvillant előttem egy kép arról a macskáról, amelyik megmentett akkor D.O.-tól. Csak nem…
„Igen, jól gondolod”
- Te az a macska vagy? De hogyan…?
„Az űrnőm elátkozta a grófot és mindenkit, aki ebben a házban élt, ami természetesen rám is vonatkozott. Egy kimérává változtatott, de szerencsére meg tudtam tartani a macskaformám, így csak akkor változom át, amikor akarok”
- És mivel én vagyok a reinkarnációja, ezért meg szeretnél védeni.
„ Pontosan”
- Kérdezhetek valamit?
„Persze”
- Az álmommal kapcsolatban.
„Hogy valóban álom volt-e, vagy sem?”
- Igen.
„Az nem álom volt, hanem a valóság. A gróf elkezdte a szertartást és a sátán, maga Lucifer próbált behálózni. Ha akkor nem szakad meg a szertartás, akkor bizony te már nem itt lennél, hanem az alvilágban”
- De miért?
„A testedbe akarta a gróf visszahozni a volt űrnőm lelkét, de ehhez az kellett, hogy a te lelked elhagyja a tested”
- És most hová megyünk?
„ El innét. Kai parancsba adta, hogy vigyelek ki innét, jó messzire”
- Kai? Ő hogy van? Mi történik vele? És Luhannal? Mi van a többiekkel? Ugye őket is megmented?
„Jól vannak, legalábbis még. Mind harcolnak a többiekkel, hogy feltartóztassák és megöljék őket, csak hogy téged mentsenek”
- De mi lesz velük? Ugye őket is megmented? – kérdeztem kétségbeesetten.
„Nem tudom”
- De miért nem?
„Vigyázz! Fejeket le!” – figyelmeztetett. Úgy cselekedtem, ahogy mondta. Szerencsére még pont időben, mert a következő pillanatban egy kés repült el a fejem fölött. Aztán minden olyan hirtelen történt, hogy még felfogni se volt időm. Valami eltalálta őt, aki ennek hatására elesett, én meg lebukfenceztem róla.
„Fuss!” – kiáltotta, de én még le voltam fagyva. Nagyon bevertem a könyököm és a kézfejem, amit mozgatni se tudtam. Hátra néztem, de ekkor megláttam egy fiút, aki éppen a macskával harcolt.
„Mire vársz még? Gyerünk!” – ismételte meg még egyszer. Ezúttal így is tettem. Nagy nehezen felkeltem és futásnak eredtem. Minden erőm összeszedtem, hogy minél messzebb jussak. Közben hátra-hátrapillantottam, hogy lássam, hogy követnek-e. Eddig minden rendben volt, de amikor egy saroknál megálltam, mert nem tudtam, hogy merre menjek, egy alak hirtelen elsuhant mellettem, megragadta a fájós csuklóm, majd jobbra fordulva húzott maga után. Fogaim összeszorítottam és felvettem a nyúlcipőt, hogy beérjem valamennyire. A folyosó még mindig sötét volt, csak itt-ott volt elvétve néhány gyertya a falon, ami nagyjából megvilágította az utat. Csak ekkor vettem észre, hogy ki is van előttem.
- Luhan? – kérdeztem óvatosan, mire az alak kicsit lelassított.
- Igen – válaszolta -, én vagyok.
- Hála az égnek! Ugye nem esett semmi bajod? Jól vagy? És a többiek? Ugye ők is utánunk jönnek? – kérdeztem megkönnyebbülten.
- Nem, én jól vagyok, de most nem érünk rá ezekkel foglalkozni. Siettünk kell, mert D.O. a nyomunkban van – mondta feszülten. Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködök tovább, csak csendben futok mellette.
Hol gyorsabban, hol lassabban haladtunk, de egyszer sem álltunk meg pihenni. Már nagyon el voltam fáradva.
- Nem lassítunk egy picit? – kérdeztem lihegve.
- Nem lehet – válaszolta, miközben hátranézett rám. Pár másodperc erejéig egymás szemébe bámultunk, de a tekintete lassan a vállam fölé kúszott. Láttam, ahogy meglepődik, de gyorsan megkeményítette a tekintetét, majd hirtelen megállt.
- Menj tovább! Velem ne törődj! – mondta, majd megindult az ellentétes irányba. Csodálkozva néztem utána. Nem értettem, hogy miért mondta ezt, de aztán feltűnt egy alak, aki talán D.O volt.
- Nekünk még van egy lerendezetlen játszmánk – felelte Luhan. D.O erre csak elmosolyodott, majd rám nézett. Nem kicsit ijedtem meg. A lábaim a földbe gyökereztek, és ha akartam volna se tudtam volna elmozdulni. Amint Luhan is észrevette, hogy D.O nem vele foglalkozik, hátrafordult.
- Mire vársz még? – förmedt rám idegesen. – Menj már! – kiáltotta. Hirtelen eszméltem fel a bambulásból, de már indultam is. Szerencsére még pont időben, mert onnét, ahol álltam, gyökerek törtek fel a földből és eredtek utánam. Egyszer sem néztem hátra, így nem tudom, hogy mi történt, de ezek a gyökerek nem értek el. Fogaim összeszorítottam és könnyeim lenyeltem. Nem akartam ott hagyni egyedül Luhant, de ahogy eszembe jutott a tekintete és persze a többiek, akik eddig azon dolgoztak, hogy engem megmentsenek, összeszorult a szívem. Nem akartam, hogy kárba vesszen az eddigi munkájuk, ezért minden érzésemet elfojtva szaladtam minden erőmből.
Frusztráló csend uralkodott az egész folyosón, ami nagyon nem tetszett. Semmi nem hallatszott, még egy légy zümmögés sem, csak a csend. Minden percben attól féltem, hogy valaki ismét követni kezd, vagy hogy valakinek a halál sikolyát fogom hallani. Nem tudom elmondani, hogy mennyire rettegtem. Aztán, ahogy épp fordultam be egy sarkon, egy kar ragadott meg és húzott be valahova. Sikítani akartam, de befogta a szám. A hideg keze miatt többször is kirázott a hideg. Levegőt venni se mertem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az, de jobbnak láttam, ha inkább nem kísértem a sorsomat. Nem tudom, hogy pontosan meddig is álltunk itt így, de egyszer csak egy sötét alak ment el előttünk mit sem sejtve rólunk. Amint kellő távolságba ért tőlünk, az egyén, aki eddig itt tartott, megragadta a csuklóm és kihúzott.
- Gyere – mondta, majd futni kezdtünk. Az arcából semmit nem láttam, ugyanis itt már szinte egyetlenegy gyertya sem égett a falon, amitől megijedtem.
- Ki vagy és hova megyünk? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ki innét, ne félj – válaszolta. A hangja olyan ismerős volt, de most meg nem tudtam volna mondani a nevét. Többet inkább nem is kérdezősködtem, csak próbáltam tartani a tempóját, ami nem kicsit volt gyorsabb, mint az enyém.
- Kai, te vagy az? – kérdeztem hirtelen.
- Igen – válaszolta, de egy pillanatra sem állt meg.
- És hova megyünk?
- Mint már mondtam, el innét. Van egy titkos út, ami sokkal rövidebb, mint az eredeti.
- Bízhatok benned? – Kérdésem hallatán Kai egy pillanatra megtorpant, de rögtön utána ment is tovább, mintha semmi sem történt volna.
- Persze, de miért kérdezed hirtelen ezt?
- Hát – kezdtem bele -, olyan furcsa voltál, amikor elvittél reggelizni, mintha nem is te lettél volna…
- Mert nem is én voltam.
- Mi?
- Jól hallottad. Nem én voltam.
- De hát…
- D.O adta ki magát nekem, csakhogy tőrbe csaljon téged. Szinte mindenkit így kaptak el.
- Akkor azért nem volt Kai illata – gondolkoztam hangosan.
- Mondtál valamit?
- Nem, semmit – mosolyogtam rá.
Az elkövetkezendő percekben csak csendben szaladtunk egymás mellett, illetve én kissé mögötte, ő előrébb szorosan a kezem fogva. Szemeimet sokszor szorosan lehunyva tartottam, hátha tudok így egy picit pihenni, miután Kai sem állt meg egyszer sem. A lábaimat már nem is éreztem és legszívesebben kiköptem volna a beleimet is. Tudtam, hogy nem állhatunk meg, mert az akár végzetes is lehet, de már nem nagyon bírtam szusszal.
Csendben szenvedtem, amiből Kai persze semmit nem vett észre, vagy ha mégis, nem foglalkozott vele.
Már egy jó ideje szaladtunk, de én még mindig semmi zajt nem hallottam a saját légvételeimen kívül. Aztán hirtelen futó léptek zaja hallatszott, amitől megijedtem. Gyorsabban akartam futni, nehogy utolérjen minket, de az erőm mintha elhagyott volna. A lábaim nem akartak engedelmeskedni.
- Követ titeket a gróf – ért be mellénk az alak, aki követett.
- Chanyeol! – kiáltottam fel megkönnyebbülten. Csak ő volt… – Hála az égnek!
- Tudom – mondta Kai, aztán hirtelen megállt. Pár perces gondolkodás után végül megszólalt. – Téged követett valaki?
- Nem, legalábbis egyelőre még nem.
- Akkor vidd tovább te. Én addig feltartom a grófot – nézett Chanyeolra Kai. Nem akartam hangot adni a kétségeimnek és félelmeimnek, ezért jobban láttam, ha meg se szólalok. Nem mondom azt, hogy nem szeretem, nem bírom és nem féltem Chanyeolt, de nem akartam, hogy Kai egyedül hátra maradjon, hogy feltartsa a grófot. Megsérülne és lehet nem is bírna vele. Meg is halhat! Nem akarom ezt, de tudom, hogy úgyse tudnám meggyőzni Kait, ezért inkább nem is próbálkoztam. Szívem összeszorult, ha arra gondoltam, hogy lehet, ez lesz az utolsó, hogy látjuk egymást.
- Nem – vágta rá egyből Chanyeol. – Én tartom fel, és te viszed tovább.
- Nem! – ellenkezett Kai is. – Te egyébként is gyorsabban ki tudnád vinni.
- Már nem azért, de szerintem te sokkal gyorsabb vagy, mint én.
- Nem tudok egyszerre két embert teleportálni – csóválta a fejét Kai.
- Tudom – túrt idegesen a hajába Chanyeol. – De ez így nem jó…
- Nem számít – mondta Kai. Én csak hol az egyikre, hol a másikra néztem. Tudtam, hogy sok beleszólásom nincs, ezért csak hallgattam.
- Azt hiszem – fordult felém Kai -, itt a búcsú ideje.
- Nem – szólaltam meg. – Még találkozni fogunk. Ez még nem a vég. Túl fogjátok élni, ugye? Nem lesz semmi bajotok – mondtam kétségbeesetten. Könnyek gyűltek a szemembe, amiket meg se próbáltam visszatartani. Nem végződhet így…
Kai nem mondott semmit, csak szomorúan nézett engem, majd közelebb hajolt, letörölte a könnyeim, és adott egy puszit a homlokomra.
- Azt hiszem, többet nem látjuk egymást.
- Ne mond ezt! Ígérd meg, hogy nem így lesz! Hogy még…
- Sajnálom – felelte. Léptek zaját lehetett hallani a távolból, jelezve, hogy már nincs több idő. Kai Chanyeolhoz fordult, majd megszólalt.
- Bízom benned barátom. Vidd ki őt épségben. Gyerünk! – mondta, majd hátra futott, egyenesen a gróf markaiba.
- Ne! – kiáltottam és utána nyúltam. Legszívesebben utána is mentem volna, de Chanyeol felkapott a karjaiba, majd kilőtte magát. Nem futottunk, hanem repültünk. Meg se próbáltam meglepődni azon, hogy Chanyeol tűzből keletkezett főnix szárnyakon repített. A mellkasát püföltem folyamatosan Kai után kiabálva. A könnyeim csak úgy hullottak, de Chanyeol nem engedett.
- Megígértem Kainak, hogy kiviszlek épségben. Kérlek, ezt értsd meg – mondta halkan.
- De nem hagyhatod őt ott egyedül! – kiabáltam vele.
- Nekem is épp úgy fáj, mint neked, de nem tehetem. Megígértem.
- Chanyeol, kérlek! – könyörögtem, de nem hatott. Megacélozta szívét. – Kérlek, engedj el. Utána akarok menni…
- Nem lehet! – kiáltotta. Hirtelen jött hangneme miatt elhallgattam, még a könnyeim is megálltak. Igen, tudtam jól, hogy nem lehet, de mégis… Nem akartam ott hagyni. Luhant is ott kellett, és… Nem akarok még egy valakit elveszíteni…
Ezt követően egyikőnk sem szólt semmit, még én is elhallgattam. Sóvárogva néztem hátra a válla fölött. Minden percben azt vártam, hogy megpillantom Kai alakját, amint felénk közeledik. Ez sajnos nem történt meg, bármennyire is vágytam rá. Hiába fohászkodtam Istenhez, nem változott semmi. Már kezdtem volna feladni a reményt, amikor megláttam a távolban egy gyorsan közeledő alakot. Szintén tűzből keletkezett sárkány szárnyakkal repült. Arcom felvirult, és már boldogan szóltam is volna Chanyeolnak, hogy jön Kai, amikor feltűnt valami furcsaság. Kai mióta tud ilyet? Nekem még nem is mondta, hogy ilyen képessége is van. Ahogy egyre közelebb ért, megpillantottam szőke tincseit. És akkor felismertem az alakot. Ez..Kris…
Hirtelen felsikoltottam, mire Chanyeol ijedten kapta rám tekintetét. Több neki se kellett, rögtön meglátta ő is Krist, ezért gyorsított. Mindent felgyújtottunk magunk mögött, hátha ezzel fel tudjuk tartani Krist valamennyire, de nem nagyon jött be, főleg, hogy egy kietlen folyosón haladtunk. Már hátra nézni se mertem, inkább előre bámultam annak a reményében, hogy hamarosan meglátom a fényt az alagút végén. Jó erősen szorítottam Chanyeol pólóját és nem győztem mondani, hogy gyorsabban. Nem akartam, hogy elkapjon minket Kris…
Nagy szerencsénk volt, hogy Kris még nem ért utol. Chanyeol erősen küzdött ellene, így amikor megpillantottam a távolban egy halvány fényforrást, rögtön felcsillantak a szemeim és reménnyel töltődtem meg.
- Chanyeol! – kiáltottam boldogan. – Mindjárt kiérünk! Már csak egy kicsit bírd ki! – biztattam Chanyeol arca is felvidult a kijárat láttán, és minden erejét összeszedve még gyorsabb tempóra kapcsolt. A fény csak közeledett és közeledett. Már csaknem elhagytuk, amikor Kris egyszer majdnem elkapott. Keze majdnem elérte Chanyeol vállát, de helyette a szárnyát érintette meg, ami megperzselte a tenyerét. Emiatt csökkent a védelme, így Chanyeol könnyű szerrel orrba tudta rúgni, ezzel kibillentve az egyensúlyából, és lemaradt tőlünk. Sikerült nagyobb előnyre szert tennünk, amit Chanyeol ki is használt. A maxra kapcsolt, hogy minél előbb kiérjünk. És aztán hirtelen kiértünk a csillagos éjszakába. Szívem megtelt boldogsággal, ahogy beszippantottam a friss levegőt és megláttam az utcát. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fog hiányozni ez a környezet. Chanyeol letett, majd már fordult is vissza.
- Hova mész? – kérdeztem tőle ijedten.
- Nem engedhetem, hogy Kris kiérjen. Mennem kell harcolni vele.
- Mi? – lepődtem meg, de Chanyeol nem várakozott, hanem tette, amit tennie kellett. Megállt jó közel a házhoz, majd egy hatalmas tűzgolyót készített, amivel megdobta az otthonát, ami mivel fából készült, rögtön lángra is kapott. Ezt követően rögtön vissza is repült oda, ahonnét nemrég kijöttünk. Szám is tátva maradt cselekedete láttán. Egyszerűen nem akartam elhinni. Még mindenki bent volt! Hogy tehette ezt?! Ez…
Könnyeim megint elkezdtek folyni. Szép csendben folytak végig az arcomon és estek le a földre, miközben a szemeim előtt égett porig a ház, ahol az utóbbi napokat töltöttem, ahol olyan sok minden történt, és ahol minden számomra kedves ember tartózkodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése