Epilógus

Elképzelhetetlen volt eddig számomra, hogy valami ilyen gyorsan véget érjen, de mára már megtapasztaltam, hogy semmi sem maradandó. Amilyen gyorsan megismertem és megkedveltem őket, olyan gyorsan veszettem is el őket és tűntek el az életemből egy lyukat hagyva a szívemben. Boldognak kellett volna lennem, hogy végre vége mindennek, de én e helyett szomorú voltam, felmérhetetlenül. Ott volt a helyem velük, de ők örökre eltűntek a föld színéről. Egyedül maradtam ebben a hatalmas világban, ahol nem volt hely számomra.

Már egy fél év is eltelt azóta az incidens óta. Sok idő kellett, hogy megemésszen, de végül sikerült, aminek felettébb örültem. Amennyire szomorú voltam akkor, most annyira vagyok boldog. Életem visszatért a normális kerékvágásba. Boldog voltam, szabad és kötetlen. Úgy gondolom, hogy végre elérkezett az én időm, amikor boldog lehetek és nem ér több szenvedés, az az élet, amire oly régóta vágytam.

Fél év óta először most nyílt alkalmam arra, hogy elutazzak a nővérem lakhelyére. Már többször el akartam menni, de mostanában valahogy minden összejött: egyetem, munka, barátok; és nem volt időm hosszabb időre elmenni. Nagyon boldog voltam már attól a gondolattól, hogy viszont láthatom nővérem. Szinte már teljesen elfeledkeztem arról, amit ott hallottam róla. De amikor már a háza előtt álltam, amiben teljesen mások laktak, újból eszembe jutott. Már nem is volt kérdéses, hogy igaz-e, amit mondtak. És valóban. Az egész temetőt bejártam, mire megtaláltam a sírját. Fájt, hogy nekem nem szóltak róla, és hogy miattam halt meg. Nekem kellett volna ott feküdnöm most, és nem neki. De a sors akarta, hogy így történjen. Ez ellen nem lehet mit tenni.
Letörve kellett volna, hogy legyek, de én nem voltam az, egyáltalán nem, mert nem ért hideg zuhanyként a halála. Nem akartam még hazamenni, mert akkor mindenki elkezdene kérdezősködni, hogy miért vagyok ilyen korán otthon, és ha elkezdem elmesélni, hogy meghalt, akkor tuti, hogy elsírtam volna magam. Ezt viszont nem akartam. Megfogadtam, hogy többé nem sírok, mert már hullattam elég könnyet. Emiatt döntöttem úgy, hogy a városban sétálgatok egy picit. Így történt hát, hogy épp egy forgalmas központban voltam, amikor a szemem megakadt egy hatalmas plakáton. Nagyba ki volt írva, hogy EXO és a debütálásuk dátuma. Hallottam hírét, hogy mostanában fog debütálni egy új csapat az egyik legnevesebb ügynökség alatt, de nem nagyon vagyok híve az ilyen zenének, ezért nem is ismerem ki annyira magam ebben a világban. Soha nem néztem jó szemmel, amikor tizenéveseket agyon dolgoztatnak, ezért sem nagyon bírtam az idolokat és az ügynökségeiket. De valamiért furcsa érzésem támadt, mintha én ismerném ezt a csapatot. Ez a gondolatot gyorsan el is vetettem, mert ugyan honnét is ismerném én őket? Ahogy tovább nézelődtem, ez az érzés csak erősödött. Aztán megláttam azt, amitől még a szám is tátva maradt. Szívem hevesebben kezdett el dobogni és testem minden porcikáját átjárta a félelem, ahogy megpillantottam egy előzetest ennek az EXO-nak a klipjéből. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek pontosan. A döbbenet, a boldogság és a félelem keveredtek egymással.
Egyből felismertem mindenkit, egytől egyig ott voltak mind. Kétség sem fért hozzá, de amikor megjelent benne Kai is, csak akkor tudatosult bennem, hogy még koránt sincs mindennek vége, hanem most kezdődik csak igazán a játszma; hogy még találkozni fogunk.
Teljesen megsemmisülve álltam egy helyben, miközben folyton az lebegett a szemem előtt, hogy kezdődik elölről minden.