18. fejezet

Az ablakon beszűrődő napfényre ébredtem fel. Jól esett ez a kis fény, elvégre már több napja csak esett. Oldalra billentettem a fejem, de Kai nem volt ott, pedig amikor elaludtam, még tuti ott volt. Sóhajtva ültem fel az ágyban, majd nyújtóztam egyet és nagy nehezen felkeltem. Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam azt. Behunytam szemeim, és hagytam, hogy a fény melegítse arcom. Nagyon kellemes volt. Olyan békésnek tűnt minden. Ha nem tudtam volna a rám fenyegető veszélyről, akkor még nyugodt is lettem volna, de így, hogy tudom, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, nem tudtam az lenni. Folyton azon kattogott az agyam, hogy mi van, ha Kait is elkapták és most én jövök? Attól is féltem, hogy esetleg Kris visszajön, bár ezt lehetetlennek tartottam, de mégis…
Nem tudok megszökni saját erőmből, még csak semmilyen különleges képességem sincs, amivel meg tudnám védeni magam, így teljesen védtelen voltam. De miért nem tudnék megszökni egyedül? Tény és való, hogy sokáig nem jutnék, de ha most kimásznék az ablakon, vajon kijutnék? Egy próbát megér.
Kinyitottam a szemem, és felültem az ablakpárkányra. Ahogy lenéztem onnét, rögtön elszédültem, mert kissé magasan voltam. Soha nem bírtam a magasban lenni, és most egy hajszál választott el attól, hogy kiessek. Jó szorosan megkapaszkodtam az ablak szélében, nehogy kiessek. Forgott velem a világ, de nem mertem visszamászni. Mi van, ha emiatt esek ki?
- Sora, nem láttad Chanyeolt? – rontott be idegesen a szobába Luhan. Tekintetem az ajtó irányába kaptam, majd segítségkérően néztem rá. Láttam, hogy nem kicsit volt meglepődve, végül is… azt hiszem, én is az lennék a helyébe.
- Jézusom, Sora! Mit csinálsz te ott? – rohant ide hozzám.
- Én… - nem tudtam mit mondani. Nem szerettem volna elárulni neki, hogy ki akartam mászni, de hazudni se akartam. De így jobban belegondolva, mindegy is, hogy mit mondok neki, elvégre tud olvasni a gondolataimban, és én nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy ezeket elrejtsem előle.
- Ugye nem akartál kiugrani?
- Nem tudom – vallottam be.
- Segítsek? – kérdésére bólintottam. Luhan közelebb jött hozzám, mire én nyaka köré fontam a karjaimat, és jó szorosan hozzá bújtam. Ő eközben kezeit derekamra tette, és így leemelt az ablakpárkányról. Lábaimat óvatosan tettem le a földre. Nem igazán voltam biztos a biztos talajban, de mikor megéreztem csupasz talpam alatt a hideg szőnyeget, már bátrabb voltam.
- Köszönöm – mondtam, miután elengedtem. – Tériszonyom van, és nem mertem lejönni onnét…
- Nincs mit – mosolygott rám.
- Egyébként mit is szerettél volna? – jutott hirtelen eszembe.
- Azt, hogy nem láttad-e véletlenül Chanyeolt…
- Nem – ráztam meg a fejem -, tegnap este, amióta megmentettetek, nem. Miért?
- Mert én se. Még az este beszéltem vele, de nagyon furcsán viselkedett. Ma meg már nem is találom. Attól félek, hogy történt vele valami… Ha így történt, akkor, az biztos, az én hibám. Ha akkor észreveszem, hogy készül valamire, akkor még most is itt lenne, de én teljesen gyanútlanul társalogtam vele…
- Hé, Luhan – tettem vigasztalóan a kezem vállaira -, nem a te hibád. Ne is emészd magad emiatt. Biztosan nem történt vele semmi, elvégre Chanyeol erős. Meg tudja védeni magát.
- Ebben nem is kételkedek, de ha Chenék együtt támadtak rá, akkor nem tud boldogulni, egyedül.
- Ne fesd az ördögöt előre a falra. Amíg semmi nem biztos, ne is hibáztasd magad miatta.
- Igazad van – sóhajtott fel. – Köszönöm.
- Ugyan mit?
- Hogy itt vagy nekem – mondta, miközben megsimította az arcomat.
- Mi? – lepődtem meg, de többet nem is tudtam mondani, mert Luhan következő tettei teljesen lesokkoltak. Ujjait megállította az államnál, majd elkezdted arcával közeledni felém. Ezzel párhuzamosan húzta magához az én arcomat is. Csak nagyokat pislogtam, vagy talán még azt sem. Teljesen olyan volt, mintha megállt volna az idő, kész örökké valóságnak tűnt ez a pár másodperc, ami egyébként nagyon gyorsan letelt, amíg a távolságot csökkentette közöttünk. Aztán hirtelen, mintha újra elindult volna az idő, rátapadt ajkaimra. Ebben a pillanatban pár másodperc leforgása alatt bevillant egy kép.

- Luhan, ne mozogj! – szóltam rá erélyesen az előttem pózoló fiúra. – Így soha nem leszek kész, ha folyton elmozdulsz – csóváltam a fejem. Hiába szidtam folyton meg, ő soha nem vette komolyan, mindig elengedte a füle mellett szavaim, és csak mosolygott, mint egy vadalma. Mintha annyira élvezné, hogy folyton órákon keresztül ugyanúgy ül, még egy arcizma sem rándulhat meg, és amikor megmozdul, akkor megszidom. Komolyan mondom, nem értem ezt a fiút. 

- Luhan! Ha miattad megint elrontom ezt a festményt, akkor azt nem úszod meg szárazon! – fenyegettem nem túl hatásosan. A reakciója erre megint csak egy mosoly volt. Nem tudok mit csinálni vele… Már vagy kétszer elölről kellett kezdenem az egészet, de ő soha nem unta meg. Vajon mi lehet olyan jó ebben? Nem értem…

- Végre kész! – nyújtóztam egy nagyot. Boldogan néztem Luhanra, de ő még mindig ugyanabban a pózban ült, amibe már hetek óta ültettem. Feltápászkodtam a helyemről, és odaszökdécseltem a kanapéhoz, amin terpeszkedett.
 - Végeztünk, már megmozdulhatsz – mosolyogtam rá, de nem történt semmi. Felemeltem a kezem, hogy megpöcköljem a homlokát, amit annyira utált, ha csináltak, hátha akkor feleszmél bambulásából, de amint majdnem elértem homlokát, elkapta a csuklóm, és ezzel a lendülettel magára rántott, majd átfordult velem, így én voltam alul. Nem tudtam mit szólni, csak nagy és csillogó szemeibe néztem. Ő sem szólt semmit, csak tartotta a szemkontaktust. Kezem a fejem fölött volt, amit még mindig ő fogott. Pár perc után tudatosult csak bennem, hogy most pontosan mi is történik. Zavarba jöttem hirtelen közelsége miatt. Eddig csak Kait engedtem magamhoz ilyen közel, mást nem, ezért szokatlan volt ez a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy teljesen olyan volt, mintha én éppen Kait csalnám meg, ami persze nagyon nem volt igaz. Soha nem tudnám őt megcsalni.
- Luhan, ezt nem szabad – sóhajtottam. Lehunytam szemeim, hogy kizárjam elmémből az arcát, de a tudat, hogy csak pár centi választ el tőle, nem hagyott nyugodni. 

- Csak még egy kicsit – válaszolta. Nem tudtam, vagy nem akartam válaszolni neki, csak hagytam, hogy úgy tegyen, ahogy jónak látta. Nyeltem egyet, de továbbra sem nyitottam ki szemeimet.
- Szeretlek – suttogta, majd megcsókolt. Olyan hirtelen történt minden, hogy felfogni sem volt időm. A vallomása, a csókja… Mindig is éreztem, hogy ő többet érez irántam, mint én őiránta, de sajnos a barátságomon kívül nem tudtam mást felajánlani neki. Ő olyan volt nekem, mint egy báty. Soha nem néztem rá olyan szemmel, és reméltem, hogy ő sem, de úgy tűnik, hogy ez nem így volt. Szabad kezemet mellkasára helyeztem és eltoltam magamtól.
- Ezt nekünk nem szabad – mondtam halkan.
- Miért nem? – nézett rám szomorúan. Szívem összeszorult, hogy így kell látnom őt, akit soha életemben nem lettem volna képes bántani.
- Én nem úgy nézek rád, mint te rám. Nekem te egy testvér vagy – feleltem.
- Rám miért nem tudsz úgy nézni, ahogy Kaira?
- Nem tudom! Luhan, kérlek, értsd meg! – könyörögtem neki.
- Ha velem találkoztál volna előbb, akkor most velem lennél igaz?
- Ezt meg honnét szedted?
- Bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy akkor engem láss meg először, ne őt!
- Miket beszélsz? Ezen a tényen soha nem fogsz tudni változtatni, hogy te nekem egy testvér vagy! Épp ezért kérlek, hogy ne beszélj ilyen butaságokat…
- Nem! Miért utasítasz el folyton? Miért nem adsz nekem is egy esélyt?
- Luhan! Én Kait szeretem, és nem fogom megcsalni!
- Nem is! Csak eljössz velem egyszer-kétszer valahova, persze mint barátok, és lehet, hogy meggondolnád magad…
- Nem, Luhan! Én már döntöttem, és ezen nem fogsz tudni változtatni! Csak értsd meg, hogy én nem szeretlek téged úgy! Miért ilyen nehéz ezt megérteni?
- Mert te nem érzed azt, amit én! Nem tudod, hogy mennyire fáj, amikor azt látom, hogy Kaijal vagy! Tudom, hogy ha igazán szeretlek, akkor már annak is örülök, hogy te boldog vagy, de mindig, amikor együtt látlak titeket, fáj itt – mondta könnyes szemekkel, majd kezét a szívéhez tette.
- Igen, igazad van. Nem tudom, és nem is fogom megtudni soha. Én szeretem Kait, és a világ minden kincséért sem csalnám meg. Még miattad sem – feleltem teljes hidegvérrel, miközben egyenesen a szemébe néztem. Nem szerettem volna vele így viselkedni, de mivel máshogy nem értette meg, ezért muszáj volt. A szemébe is csak azért néztem, hogy lássa, igazat szólok és nem viccelek.
Luhan csak nyelt egyet, ezzel könnyeit visszafojtotta, de a szemei még mindig csillogtak, ami elárulta őt. Minden szó nélkül hagyta el a szobát.
Pár pillanatig még ugyanúgy álltam, de végül már én se bírtam tovább visszafogni magam. Miért kellett ezt mondania? Nem akartam megbántani, de mégis sikerült egy életre… A könnyeim csak folytak és folytak.

A halálom előtt ekkor beszéltünk utoljára. Még szerettem volna megbeszélni vele ezt, de a sors közbeavatkozott…

- Ne, kérlek – toltam el magamtól.
- Bocsáss meg – sóhajtotta. – Csak nem bírtam türtőztetni magam.
- Ez többet nem történhet meg…
- Eszedbe jutott, igaz? – kérdezte, mire bólintottam. – Tudtam – sóhajtotta. – És még ennyi év után is visszautasítasz…
- Sajnálom…
- Ne! Nem kell! – tiltakozott. – Nekem nem a sajnálatod kell, azzal semmire sem megyek, hanem a szerelmed.
- Nem szeretnék veled erről vitatkozni.
- Semmit nem változott a véleményed, igaz?
- Ahogy a tiéd sem…
- De kérlek, csak egyetlen egy esélyt adj nekem!
- Nem Luhan, kérlek! Ne kezdjük elölről az egészet. Nem tudok neked igent mondani…
- Nem is kell, csak ne utasíts el!
- Ezt nem tehetem…
- Ha mindennek vége, akkor kérlek ígérd meg, hogy adsz nekem egy esélyt! Csak egyetlen egyet! Elmegyünk együtt enni valahova és ennyi! Ez nem nagy kérés, ugye? Csak mint barátok, mint testvérek.
- Nem tudom…
- Ha ezt megteszed, akkor ígérem, hogy többet nem hozom elő ezt a témát, és elfogadom a döntésed!
Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. Nem szeretnék még nagyobb fájdalmat okozni neki, de azt se szeretném, ha elbízná magát, azért mert esetleg ebbe belemegyek…
- Jó, rendben – sóhajtottam. – Áll az alku.
- Köszönöm – csillantak fel a szemei, és jó szorosan megölelt.
- Sora! – jött be a szobába Kai is. Hirtelen ugrottunk szét, mint akik valami rosszban sántikáltak.
- Kai! Ez nem az, aminek látszik! – kezdtem mentegetőzni.
- Gyere, kész a reggeli – mosolygott rám, majd már el is indult. Nem kicsit lepődtem meg azon, hogy nem mondott semmit erről a szituációról. Nem is foglalkozott vele… Ez nagyon furcsa. Mi van Kaijal? Kérdőn Luhanra néztem, de ő is hasonló helyzetben volt, mint én. Megvonta a vállát, jelezve, hogy ő sem tud többet. Hát jó – gondoltam magamban, majd utána mentem. Jóval előttem járt már, és meg se állt, hogy bevárjon. Már ez is furcsa volt, de végül is nem foglalkoztam vele. Biztos azért viselkedik így, mert aggódik Chanyeolért.
Az ebédlőbe érve egy egyszemélyre megterített asztal várt.
- Ülj le – fordult meg, majd leült egy székre. Úgy tettem, ahogy mondta. Elkezdtem falatozni, de valami furcsa íze volt az ételnek.
- Ez mi?  - kérdeztem tőle, hátha direkt ilyen, de Kai persze nem válaszolt, csak megvonta a vállát. - Ki csinálta? – faggatóztam tovább.
- A szakácsok.
- Biztos?! Nem úgy volt, hogy különösen kell vigyáznotok? Az este is te kérted meg Chanyeolt, hogy hozzon valamit enni nekem.
- De Chanyeol most nincs itt!
- Akkor te nem tudtad volna megcsinálni? Mi van, ha tettek bele valamit? Elvégre a gróf parancsol nekik!
- De nem tettek bele semmit! Ott álltam és felügyeltem a munkájukat, nyugi.
- Én nem bízok meg itt senkiben rajtatok kívül, Kai.
- Most mondtad, hogy bízol bennem. Ha valóban így van, akkor bízz is! Nincs benne semmi, úgyhogy nyugodj meg! – mondta higgadtan. Egy sóhaj kíséretében folytattam a reggelim. Azt hiszem, paranoiás lettem... Az ételről alkotott véleményem még mindig nem változott, pontosabban szólva a reggeli íze nem változott. Még mindig furcsa keserű íze volt, de megpróbáltam elvonatkoztatni tőle.
Mire az étel elfogyott, leírhatatlan álmosság tört rám.
- Visszakísérsz a szobába? Hirtelen nagyon álmos lettem – mondtam nagy nehezen, mert nagyjából minden szó után ásítanom kellett.
- Persze – állt fel. Én is így tettem, de ezzel a lendülettel vissza is estem a székre.
- Nem bírok felállni – sóhajtottam.
- Akkor elviszlek a karomban – mosolygott rám, majd fel is kapott.  Fejem a mellkasába fúrtam, de valami itt is szokatlan volt. Kainak nem ilyen illata szokott lenni. Többet ezzel sajnos nem tudtam foglalkozni, mert szinte rögtön felülkerekedett rajtam az álmosság. Szemeim leragadtak, és egy hosszú, mély álomba merültem.