19. fejezet

Luhan pov.

Miután Sora elment Kaijal, már nem tudtam visszafogni magam, hatalmas mosoly terült el az arcomon, amit letörölni lehetetlen lett volna, nem mintha így akartam volna tenni. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy belement, és hogy ezután már könnyebb lesz minden. Szívem szerint ugráltam volna örömömben, mint egy rossz tinédzserlány, de mivel én nem voltam az, ezért ebben az egy dologban visszafogtam magam. Leültem a kanapéra, és vártam Sora és Kai visszatértére. Haladéktalanul beszélnünk kellett a következő lépéseinkről és persze Chanyeolról. Mi van, ha tényleg elkapták? Akkor már csak ketten maradtunk, és ez édes kevés a tervünk sikeres véghezviteléhez. 
Már vagy egy félóra is eltelhetett, de Soraék még nem értek vissza. Akaratlanul is a legrosszabbra gondoltam, de tekintve, hogy Kai Sorával volt, kisebb a valószínűsége, hogy elkapták őket. Kainak volt a legtöbb esélye a menekülésre, elvégre a képessége ezt lehetővé tette. Sora biztos kezekben volt, de Chanyeol azóta se tűnt fel. Épp emiatt, és hogy ne csak pocsékoljam az időt, elindultam megkeresni. Az első hely, ahol a keresését kezdtem a szobája volt. Nem akartam nagy zajt csapni, ezért a lehető leghalkabban mozogtam. A szobájában senkit és semmit nem találtam, amin annyira nem lepődtem meg. Hiába sikerült valamennyire megnyugtatnia Sorának, a fejemben még mindig ott motoszkált, hogy elkapták miattam, és ez az érzés sajnos csak egyre erősebb lett. A reményt viszont még nem adtam fel, bár nem tudtam, hogy hol is kereshetném…
Több mint két órámba telt, mire bejártam az egész házat, de nem találtam semmi nyomot, ami a hollétére utalt volna. Miért kellett eltűnnie? Szinte biztos voltam már benne, hogy amikor velem beszélt, valami hülyeséget forgatott a fejében… Egyszerűen ötletem sem volt, hogy mit is akarhatott. Mindig is utáltam a felesleges hősködést, de Chanyeol viszont annál jobban szerette őket, ezért sem lepődtem volna meg azon, ha esetleg erről lett volna szó.
Az eredménytelen keresésem után úgy döntöttem, hogy visszamegyek Kai szobájába, hátha már visszaérkeztek legalább ők. A szobába beérve sajnos csak a négy fal fogadott, aminek felettébb nem örültem.
- Ezt nem hiszem el! – túrtam idegesen a hajamba. – Még ők is eltűntek?!
Nem akartam kétségbeesni, de mi mást tehettem volna? Túl sok minden kavargott jelenleg a fejemben ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, de ha nem teszem ezt, akkor lehet, hogy már késő lesz.
- A fenébe! – kiáltottam fel idegességemben, majd egy jó nagyot beleütöttem a falnak. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Eddig is valószínűbb volt, hogy mi veszítünk, de ezek után már reménykedni sem tudtam abban, hogy esetleg nem így lesz. Minden veszni látszott, és teljesen egyedül maradtam.
- Most mit csináljak?
Teljesen kétségbe voltam esve és nem tudtam tisztán gondolkodni. Az segített valamennyire, hogy hangosan beszéltem, de milyen hülyén jönne ki, ha gondolkodni is hangosan kezdenék el? Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy teljesen elment az eszem, hogy magammal beszélgetek. Bár, ugyan kihallana meg? Nincs itt az égvilágon senki… Tessék, és most már ilyenekre is gondolok… Felnevettem kínomban, majd újra a hajamba túrtam.
- Luhan, gondolkozz! – biztattam magam. Gyerünk, találj ki valamit… De mit? Elveszett minden, már semmit nem tehetek…
Ahogy elismertem a vereséget, eszembe jutott Sora. A mosolygós arca, a szép szemei, és nem utolsó sorban, amit pár órája megígért nekem. Ez erőt adott, hogy ne adjam fel, hanem mindenáron kitartsak. Hirtelen, mintha minden megvilágosodott volna, tudtam, hogy hova kell mennem: még nem jártam a titkos szobában. Ha máshol nem, ott a legvalószínűbb, hogy rájuk lelek. Nagyjából az egyetlen biztonságos hely ebben a házban.
Nem is vesztegettem több időt, rögtön el is indultam. Nem tudom miért, de olyan érzésem támadt, hogy nagy kerülővel kell odamennem. Talán azért, hogy ha esetleg követne valaki, akkor ne rögtön találjon rá a rejtekhelyünkre, vagy csak mert még egyszer körül akartam nézni a házban. Így történt, hogy elhaladtam a gróf irodájának ajtaja előtt is. Hangok szűrődtek ki onnét, mire én megtorpantam. Tudom, hogy nem szép dolog hallgatózni, de hátha így megtudok valami hasznosat. Füleim az ajtóhoz tapasztottam, majd lélegzet visszafojtva hallgattam.
- Sikerrel jártál? – kérdezte a gróf.
- Igen – válaszolta valaki más, akinek a hangja nagyon ismerősen csengett, de most nem jutott eszembe, hogy ki lehet az, pedig a neve ott volt a nyelvem hegyén.
- Ügyes vagy, gratulálok.
- Ugyan, ez csak természetes.
- Folytasd hát akkor. Hamarosan itt az idő, úgyhogy mindannyian kelleni fognak.
- Rendben.
- És ne felejtsd el, hogy ki vagy!
- Nem felejtem, hogy Kai vagyok.
Ezt hallva a lélegzetem is elakadt. Nem akartam hinni a fülemnek. Kai?! Ez hülyeség! Biztos nem árulna el minket! Még egyszer sem hagyott minket cserben, vagy mindvégig csak megjátszotta magát előttünk? Már ebben sem voltam biztos…
Tovább nem is bírtam hallgatni őket. Elhátráltam az ajtótól, és elszaladtam abba az irányba, ahonnét jöttem. Most a legkevésbé sem érdekelt az, hogy esetleg követnek-e, vagy sem. Beszélnem kellett Kaijal, méghozzá sürgősen.
Úgy rohantam, mintha az életem múlna ezen, bár ez sem állt messze az igazságtól. Amikor a megfelelő helyre értem, nem törődtem semmivel, csak kinyitottam az ajtót és bementem. Ott ült benn a kanapén Kai, de senki nem volt vele. Elég volt pár perc, hogy megértsem, mi is történt valójában.
- Hol van Sora?! – ordítottam rá idegesen. Meglepetten rám kapta a szemeit.

Kai pov.

Nem akartam reggel ott hagyni egyedül Sorát, de valamiért rossz érzésem támadt Chanyeollal kapcsolatban, muszáj volt utána járnom a dolgoknak. Nem akartam ezzel sok időt eljátszani, mert azért Sorát nem szabad egyedül hagyni, ezért nagyon siettem. Nem tudom, hogy pontosan m is történt, de Chanyeolt nem találtam meg. Kezdett egyre világosabbá válni előttem, hogy mi is volt az a rossz érzés: Chanyeolt is elkapták. De hogy? Miért nem volt velünk? Megpróbáltam magam lenyugtatni, de nem ment. Ketten maradtunk, és ez nem jó! Más tervet kell kitalálni. Így túlélni már nem fogjuk. Azt lehetne még csinálni, hogy hagyjuk magunkat elkapatni, és aztán a szertartás vége előtt valahogy kiszabadulunk, de hogy? A gróf soha nem végez kétes munkát, így tuti, hogy nem tudnánk kiszabadulni… Vége van…
Csendben visszamentem a szobámba, de Sora már nem volt ott. Próbáltam ezen nem kiakadni, mert lehet, hogy Luhannal ment el valahova. Elindultam megkeresni hát őket, de egyiküket sem találtam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mind eltűntek. Lehet, hogy csak pont elkerültük egymást, de ebben nem hittem annyira. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek a titkos szobába, hátha ott vannak, de sajnos ott sem voltak. Semmi baj, ez még nem jelent semmit. Szépen leülök és várok, hátha idejönnek majd. Mást úgy se nagyon tehettem. Ha nem akarom, hogy engem is elkapjanak, akkor itt maradok, mert erről a szobáról nem tudnak, elvileg.
Már vagy egy két órája itt ülhettem, mire hirtelen megjelent Luhan, egyedül.
- Hol van Sora?! – ordított rám idegesen.
- Mi? – lepődtem meg. – Én azt hittem, hogy te vagy vele!
- Én?! Na ne viccelj Kai! Nem most jöttem le a falvédőről!
- Nem viccelek! Fogalmam sincs, hogy hol van. Mindvégig azt hittem, hogy te vagy vele…
- Kai! Ne hazudozz nekem itt össze-vissza! Együtt mentetek el reggelizni! Láttam a két szememmel!
- Én biztosan nem csináltam ilyet! Reggel óta egyikőtöket sem láttam!
- Most azt akarod bemesélni nekem, hogy vak vagyok?
- Nem! Én csak nem tudom, hogy miről beszélsz!
- De te voltál! Láttam!
- Ha nem hiszel nekem, akkor nyugodtan kutakodj a fejemben, és meglátod, hogy én nem hazudok – feleltem magabiztosan. Ez teljességgel lehetetlen, hogy én elvittem volna Sorát reggelizni. Nem is láttam reggel óta, akkor mégis hogyan?
- Igazad van – sóhajtott fel. – De akkor ki volt?
- D.O. – szűrtem ki a fogaim közül. Mérhetetlen düh kerített hatalmába! Hogy lehetett képes D.O. az én alakomban járkálni, és ezzel bemocskolni engem! Ez hallatlan! Így már értem, hogy hogyan sikerült Chanyeolt elkapni, és akkor valószínűleg Sorát is elvitték már. Ezt nem hiszem el!
- Kai! Luhan! Hát itt vagytok! – jött be mosolyogva Sora. Mindketten rákaptuk ideges tekintetünk, de ha jól láttam, Luhan arcizmai megenyhültek, amint megpillantotta.
- Hát itt vagy! – ment közelebb hozzá Luhan. – Már mindenhol kerestünk. Azt hittük, hogy téged is elkaptak – ölelte meg a Sora hasonmást.
- Ne, Luhan! – kiáltottam és elrántottam tőle. – Ő nem az igazi Sora! Őt elkapták – magyaráztam, de ő azzal a lendülettel, amivel elrántottam, elkapta a torkom.
- Mit csinálsz? Nem én vagyok a rossz, Luhan! – mondtam, de mintha meg se hallott volna, tovább szorította a nyakam. Megfogtam egyik kezemmel a karját, és megpróbáltam lehámozni magamról, de nem sikerült. Nem tehettem mást, minthogy használjam a képességem. Elteleportáltam tőle és Sora előtt jelentem meg.
Egyszerűen nem értettem, hogy most mi folyik itt. Ez nem az igazi Sora, az biztos, de akkor Luhannal mi van?  Nem akartam bántani senkit, főleg nem Sorát, mert mi van, ha ő tényleg az igazi, csak valamit itattak vele, és az miatt lett ilyen, de nem tehettem mást. Elkaptam a torkát és neki toltam a falnak.
- Kai, mit csinálsz? - sikított fel. – Kérlek, ne bánts! Én nem csináltam semmi rosszat! – összeszorítottam fogaim és becsuktam a szemeim. Jobb, ha nem is látom, amikor meghal. – Azt ígérted, hogy megvédesz! Akkor most miért bántasz? Nem is szerettél? Ha így van, akkor már értem, hogy miért haltam meg azon az éjjelen. Hagytad, hogy meghaljak, úgy, ahogy az anyádat is hagytad! Mindkettőnk halála a te lelkeden szárad, Kai! – mondta. Egy pillanatra szavai hatására gyengült a szorításom, de szerencsére még időben rájöttem, hogy hazudik.
- Nem igaz! Nem vagyok gyilkos. De látod, az, hogy ilyeneket állítasz, azt bizonyítja, hogy te nem az igazi Sora vagy! És most halj meg! – kiáltottam, majd jól megszorítottam a kezem. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, és amikor már majdnem megöltem, a hátam mögött Luhan tarkón vágott valamivel. Egy pillanatra megszédültem, és elengedtem Sorát. Több nem is kellett, Luhan még egyszer megütött, majd elsötétült minden.

Luhan pov.

Nem hittem neki. Minden szava hazugság volt, ebben biztos voltam. Mégis hogyan gondolta azt, hogy majd hiszek neki, miután a gondolataiban olvasok? Nem volt szükségem erre, mert teljesen biztos voltam benne, hogy elárult minket. Az a beszélgetése a gróffal csak ráébresztett, hogy nem kellett volna vakon megbízni benne. Akkor is hagyta meghalni és most is hagyta volna. Ő a gonosz, kétség sem fér hozzá. És aztán, amikor megjelent Sora is, megnyugodtam, hogy nem esett semmi baja. Biztos voltam benne, hogy nekem van igazam, és amikor Kai megpróbált elválasztani tőle, mondván, hogy ő nem az igazi, rájöttem, hogy meg kell ölnöm őt. Hogy lehet képes valaki ilyeneket hazudni, hogy ő csak egy hasonmás? Már nem tudott mit kitalálni, mi? Csak hogy én már nem hiszek neki többet. Amikor még Sorára is rátámadt, mérhetetlen düh kerített hatalmába. Ez után már nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak azt tudtam, hogy meg kell védenem Sorát minden áron. Mivel most nem tudtam volna megölni, elég volt, hogy leütöttem. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy helytelenül cselekedtem, elvégre megmentettem Sorát a gonosz elől.
- Köszönöm, Luhan – mosolygott rám Sora.
- Jól vagy? Nem esett semmi komolyabb bajod? – mentem oda hozzá.
- Nem, neked köszönhetően – ölelt meg jó szorosan. – Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled.
- De Sora, mi történt, miután elvitt téged? – kérdeztem gyanakvóan. Valami annyira nem stimmelt. Teljesen máshogy viselkedett, mint szokott. Nem is félti Kait? Nem is aggódik érte? Nem is kiabál velem, hogy miért tettem ezt? Ez nem az a Sora, akit én ismerek. Ő tényleg szerette Kait, még akkor is, ha kiderülne róla, hogy gonosz. Lehet, hogy tényleg Kainak volt igaza…?
- Te nem az igazi Sora vagy – mondtam hitetlenkedve, miközben elhátráltam tőle. Ő csak elmosolyodott.
- Ne butáskodj Luhan! Miért ne lennék én Sora? – kérdezte. – És a kérdésedre válasz az, hogy visszamentünk a szobába, de te nem voltál ott, ezért idejöttünk, hogy megvárjunk itt, de nekem el kellett mennem a mosdóba, és mire visszaértem, te már itt voltál. Egész idő alatt Kai olyan furcsán viselkedett, és rájöttem, hogy ő gonosz.
- Értem – sóhajtottam. Ő tényleg Sora, nem kellett volna kételkednem benne. – Bocsáss meg nekem! – húztam magamhoz és újból megöleltem. – Nem kellett volna meggyanúsítsalak.
- Semmi baj. Meg tudom érteni – fúrta fejét a nyakhajlatomba. Felnéztem és a válla fölött láttam, hogy közelednek Chenék.
- Vigyázz! – kiáltottam, majd a hátam mögé bújtattam. Láttam Chen gondolataiban, hogy készül megtámadni, ezért vadul gondolkodni kezdtem, hogy hogyan is menekülhetnénk el innen. – Ne félj, megvédelek az életem árán is!
- Ez nagyon kedves tőled Luhan, de előbb azt hiszem magadat kéne védened – suttogta a fülembe, majd egy kés fúródott a hátamba, amit rögtön ki is húzott.
- Te… - suttogtam elképedve, de mást már nem is tudtam volna csinálni, mert a következő pillanatban egy villám csapott belém. Fájdalmamban felkiáltottam és térdre rogytam. Ez… lehetetlen. Becsaptak…
- Szép munka, Sora – mondta Chen. – Vagy inkább szólítsalak D.O.-nak?
D.O…. volt. Minden egyes porcikám megtöltődött a dühöm által szerzett erővel. Ezt nem úszod meg szárazon!
- Te szemét! – kiáltottam fel. Sora, jobban mondva D.O. rám kapta a tekintetét, de mintha nem is érdekeltem volna. Teljesen félvállról vett, ami miatt még jobban dühbe gurultam. Minden erőm összeszedve neki ugrottam, aminek hatására mindketten elestünk. Természetesen én voltam fölül, ő meg alattam. Rögtön megmarkoltam a nyakát, de mielőtt még bármit is tehettem volna, újra elővette a kését, és beleszúrta a mellkasomba a markolatáig. Mintha ezt meg sem éreztem volna, kihúztam a fegyvert a testemből. Hálás voltam érte D.O.-nak, mert így sokkal könnyebb lesz megölnöm őt. Láttam a szemein, hogy kétségbeesik, így már tényleg nem bírtam ki mosolygás nélkül. Csak a bosszú lebegett a szemeim előtt és a tudat, hogy most megölöm őt. Normál esetben nem vitt volna rá a lélek, hogy bántsam a testvérem, annak ellenére, hogy gonosz, de már nem számított semmi. Elárult és becsapott, Kai ellen fordított és kiadta magát Sorának, ezt pedig nem tudom megbocsátani neki. Felemeltem a kezem, hogy lesújtsak rá, de hirtelen megint belém csapott egy villám. Fogaim összeszorítottam és nem törődtem a fájdalommal. A kést beleszúrtam D.O. mellkasába, aztán már húztam is ki, hogy újra támadhassak, de sajnos Chenék sem tétlenkedtek. Egy éles fájdalmat éreztem meg, majd ahogy lepillantottam, megláttam Tao kardjának a végét, ami a testemből állt ki. A tekintetem kezdett elhomályosulni, és legurultam D.O.-ról. Arra még emlékszek, hogy folyamatosan vért köhögöttem, és hogy Lay mellettem éppen meggyógyítja D.O.-t, de utána minden elhomályosult.